Református Kollégium, Kolozsvár, 1913

40

annyiszor európai jelentőségre emelte ; midőn ellenben akár háborúk zivatarai, akár nemzeti ellankadás, vagy az cpikureiznms fertőjében fetrengő elmaradottság miatt az európai kultúra érvényesülése közöttünk vitássá vált, vele együtt vált kétessé nemzetünk fennmaradása is. S a Zrínyi-, Bocskai-, Rákóczi-küzdelineknek, majd Bessenyei, Kazinczy, Széchenyi tárogatójának kellett jönnie, hogy nemzetünk az örvény széléről visszaragadtassék, új életet kezdjen ; hozzáfogjon az új Magyarország felépítéséhez. S amit Széchenyi megalapozott: a modern magyar kultúra épületét első sorban Eötvös látta el európai tartalommal.

Nem lehet célom, kedves ifjúság s mélyen tisztelt közönség, ünnepünk szerény keretében Eötvösről akár csak nagy vonásokban is képet rajzolnom. Ünnepünk programmja is, mely az ő alakját igyekszik ma közénk varázsolni, csak igen fogyatékosán teheti ezt. Hiszen az ő törekvése, az ő munkássága olyan sokoldalú s olyan intenzív volt, hogy csak egy eszméjének megvilágítása is rendszeres fejtegetést kívánna. De talán megelégedhetünk azzal, ha rámutathatunk a lelkét mozgató, minden munkásságában megérezhető belső erőre ; sőt én úgy vélem, hogy nagyon elégedetten távozhatnánk el e mai ünnepünkről, ha sikerülne ezt az erőt nemcsak meglátnunk, hanem megéreznünk is.

E belső hajtóerő pedig, mely Eötvöst munkára serkenti, kezébe tollat ad, hogy verset, regényt, drámát, röpiratokat írjon, vagy törvényt alkosson, társadalmi, irodalmi, vagy más közhasznú mozgalmakat vezessen: ez az erő nem más, mint a lelke mélyéből fakadó emberszeretet. Ez érezteti meg vele egyesek, osztályok szenvedéseit, nyomorát, az egész nemzet, „a kor nagy érdekeit“; ez készti a létező hibák orvoslására; ez érleli erős meggyőződésévé, hogy a költészet „játékká aljasúl“, ha nem a javítás, a nemesítés magasabb célja mozgatja.

Vájjon ki érezte át valaha mélyebben, melegebben a szegény árva gyermek elhagyatóttságát, mint ö, ki a fényes főúri ház puha kényelmében élte gyermekéveit? Ki értette meg úgy a szerencsétlen haramia tragédiáját? Kinek szivét facsarta oly mély elkeseredés az uralkodó osztály elvakúit önzése láttára, mint az övét, kinek pedig a pellengérre állított vármegye csak kiváltságokat adott? S nem teszi-e nevetségessé az üres rangvitát, a mindig csak feljebb néző rangkórságot a grófban s inasában, az alispánban és huszárjában egyaránt ? Nem emeli-é fel kárhoztató szavát a szerető szivek boldog