Református Kollégium, Kolozsvár, 1912

43

sorsa alakulására volt-e befolyással az a család, az az iskola, az a környezet, melyben felnövekedett? Ki tudná ezt eldönteni! De bizonyára érdemes megismerkedni azokkal a viszonyokkal, melyek a gyermekből ifjat s az ifjúból férfit neveltek.

Kétségtelen, hogy a családi s az iskolai nevelés befoly az emberi lélek fejlődésére s ha emez kedvező, következtetni lehet amazok érdemeire is. Nem mintha egyező családi s nevelési körülmények egyező eredményt is hoznának létre, hanem helyesen irányítják az Istentől adott erők s tehetségek fejlődését.

Ritkán lehet következtetéseinkre oly kedvező példát találni, mint Hegedűs Sándor és öcscse, Hegedűs István esetében. Két, egymást melegen szerető édes testvér, csak egy évnyi időkülönbség van köztük. Együtt gyermekeskednek, együtt járnak iskolába, együtt töltik szabadidejüket, ugyanazok a tanítók, tanárok tanítják, nevelik őket, közösek barátaik, s egyiknek lelkében az évek során át a közgazdasági élet nagy rejtélyei találnak visszhangra, a másik mindenben a költészet csengő ritmusát fedezi fel. Mint a termő fának két szomszéd ágát más-más nemes szemmel oltja be a gondos kertész s a két ág ugyanabból a talajból, ugyanazon a törzsen át más meg más zamatot szív fel, egészen eltérő gyümölcsöt terem.

Együtt hallgatja a két testvér Sámi kedvenc tárgyát, a francia forradalom történetét, együtt szívják magukba a lelkes előadás tanulságait s óra után egyik a forradalom társadalom-átalakító roppant eredményeiről, a másik Camille Desmoulins lelkesítő dalának világot megrendítő hatásáról beszél.

Hegedűs Sándor atyja, az I. Hegedűs Sándor, tekintélyes kolozsvári ügyvéd volt. Első nejét, a szépséges Kiss Hánit, Tunyogi József kolozsvári professor unokahugát, Zilahról hozta Kolozsvárra. Itt született Jenő fiók, ki mint zsenge gyermek, alig 6—7 éves korában elhalt, de mégis megelőzte őt az édes anya, a szerető és forrón szeretett hitves, hosszas betegség után árván hagyva egyetlen fiacskáját s vigasz nélkül az élet nehéz küzdelmeiben a bánatos férjet. Az özvegy férfi nem engedhette át magát a keserű gyásznak, a tétlenségnek, mert az élet küzdelmei, a megélhetés gondjai nehezedtek reá s nagy vesztesége, gyásza csak előhírnöke volt a reá váró nehéz küzdelmeknek, melyeknek legyőzésére egész férfias erejére szüksége volt.

■