Református Kollégium, Kolozsvár, 1909

28

körmök elárulták a szerzőt, s hatása oly nagy volt, hogy a Bach bukása előidézésében nem csekély része lett.

De ez volt utolsó sikere.

Bécsben rossz szemmel nezik a döblingi remete világelé lépését, állandó kémkedéssel veszik körül, házát rendőrökkel felkutatják, látogatóit lesik, cselekedeteit megfigyelik. Közben az 1859-iki nyílt rendelet (pátens) Magyarországot újra lázba kezdi hozni; vannak, akik új forradalom kitörését jósolják. Széchenyit megrendíti a vészhír, az önvád kígyói újra mardosni kezdik; beleg kedélye fölkelti a gyanút, hogy talán „elfogatás, börtön vagy orgyilok az, ami reá vár. Bs ez a magyarázata a kétségbeesés vagy őrülési roham ama cselekedetének, mellyel Széchenyi 1860. husvét vasárnapjára virradó éjjel önkezével vetett véget életének.“

E megrendítő tragédia ezelőtt 50 évvel történt. Azóta nagy átalakuláson ment keresztül a magyar nemzet. 50—60 esztendő távlatán keresztül nézve a régi harcokat, régi embereket, ködbe látjuk rajtuk azt, a mi múlandó, ami nem örök életű. De fényesen ragyog a jelenre róluk az, ami minden időknek szól. S ha van értéke előttünk a múltnak, ha igazán tanulhatunk valamit a históriából, úgy gazdagabb tanulságot múltúnknak egyetlen korszaka sem rejt magában, mint a Széchenyié. És sok nagy emberünk között senkit sem követhetünk méltóbban, mint Széchenyit. Mert minden időké a nagy igazság, hogy munka nélkül meg nem élhetünk. Ha minden ember megfeszített munkával dolgozik, hogy a nemzeti vagyont gyarapítsa, úgy méltó módon hoz a magyar engesztelő áldozatot a „legnagyobb magyar“ szellemének.