Református Kollégium, Kolozsvár, 1909

117

tait és cselekedted, hogy meggondoljuk a mi utainkat s lábaink menését a te bizonyságod szerint igazgassuk; megérttetted velünk az igazságot, amit szüntelen prédikál nekünk a föld és a mennyég, hogy itt a földön számunkra munka nélkül sem élet, sem boldogság nincsen.

Oh, bizony, visszatekintve az elmúlt évre e percben, mindenütt a te hűséges gondviselésed, jóvoltod, kegyelmed gazdagsága tárul élénkbe onnan.

Mivel tudjunk fizetni jóvoltodért, kegyelmedért? Mit adhatnánk mást ? Szivünk teljességéből áldozunk neked a hálaadásnak áldozatával, hirdetjük, hogy egy vagy te azokkal, akik félnek téged és parancsolatodat megőrzik, hirdetjük jóvoltodat, örömteli szívvel valljuk és hirdetjük, hogy felmagasztaltatott a te karod és hatalmas dolgot cselekedett mivelünk ; méltó vagy azért, hogy végy tőlünk dicséretet, hálaadást és magasztalást; méltó vagy, hogy szóljunk a mi szivünkben : áldjad én lelkem az urat és meg ne feledkezzél semmi jótéteményéről, mert jó, mert mindörökké megmarad mihozzánk az ö irgalmassága.

És ha már fájdalommal illetne, ha leverne annak meggondolása, hogy szegényebbek lettünk ismét egy esztendővel, hogy egy évvel közelebb jutottunk ismét az örökkévalóság révpartjához, vajha vigaszunk lehetne, vajha emelhetne a tudat, hogy nem hiában éltünk, kárpótlásul a tovatűnt esztendőért gazdagabbak lettünk országod javaiban, az örökélet kincseiben, tudván, hogy ha földi házunk itt elromol, épületünk lészen a mennyben.

E boldogító érzéssel hadd menjünk szét ki-ki övéi közé a régen várt pihenőre, ahol vár minket már a zúgó erdő, a zöldelő rét, harmatos mező, rengő berek, ahonnan új erőt hozunk, hogy folytassuk a harcot itt egész a diadalomig. Ámen.