Református Kollégium, Kolozsvár, 1907
2. Dr. Bartók György erdélyi püspök emlékezete. (A kolozsvári református kollégium 1908. évi június hó 22-én tartott iskolai évzáróünnepélyén mondotta: Barabás Samu, kolozsvári lelkész.) Mélyen tisztelt Ünneplő Közönség! A könnyek már felszáradtak. A sebek is behegedtek. A sírhalmon kék nefelejts hirdeti a hitvesi és gyermeki szeretetet és zöld pázsit a feltámadást. Nem sírni, nem a kötelékeket feltépni a behegedt sebekről, — hanem emlékezni jöttünk össze. A génié tollával, Rafael ecsetével és Michel Angelo vésőjével szeretnék egyházkerületünk nagynevű és tudású püspökéről, néhai dr. Bartók Györgyről egy teljesen hű képet alkotni és behelyezni a halhatatlanok panteonjába, hogy időtlen időkön keresztül, az utánnunk jövő nemzedékeknek, mint tündöklő nap ragyogjon és hogy az eszményért, az igazságért küzdőknek hirdesse az eszme diadalát. Egy ily kép megalkotására az én erőm gyenge és egy emlékbeszéd kerete szűk. Elvégzi helyettem anyaszentegyházunk legújabb történetének írója. Én legfeljebb egy pár vonással járulhatok a művészi kép megalkotásához. Amit mondok, a hála és szeretet mondatja velem. A mai világban ez is valami! E két érzés rabja vagyok. E helyen, e megszentelt falak között, — hol minden, életemnek legszebb, legédesebb emlékeit újítja meg, nem is tehetek másképpen. Úgy érzem magam, mint az útas, ki hosszas távoliét után visszaérkezik családja körébe. A családtagok körülveszik mindany- nyian és hallgatják minden egyes szavát. Éppen egy negyedszázaddal ezelőtt vettem búcsút 300 éves alma materünktől. Jó tanáraim, áldja meg őket a jóságos Isten!
