Református Kollégium, Kolozsvár, 1906
4 Századok keserűségének emlékei suhannak át lelkűnkön. Vérpad és bitó, börtön és számkivetés, nyomor és üldözés, vér és halál volt osztályrésze azoknak, akik e nemzetet s e földet úgy szerették, amint azt a természet kemény törvényei rendelik. Nemzeti hó'seink egyúttal nemzeti mártírjaink is. Kitüntetés, rang, vagyon ezen a földön az árulóknak volt jutalma, akik fölemelték szentségtelen akaratjukat a nemzet ellen. Rákóczi a nemzeti és vallási szabadságért emelte föl zászlóját. A nyomorba taszított szegénység jajszavára vonta ki pallósát a hó'sök hőse. Alkotmányunk föl volt függesztve, törvényeink eltiporva, vallásunk szabadsága elrabolva. A börtönök a hit és nemzeti szabadság mártírjaival megtöltve. Bécsújhelyen alig száradt fel a Zrínyi és Frangepán vére, s a vérpadok deszkái uj mártírok vérétől pirosulnak. Hitünket és hazánkat, Istenünket és szabadságunkat rabolták el. Főuraink, akik a hazaszeretet gyanújába keverték magukat, mint a nemes Bercsényi Miklós és maga a hős fejedelem, távol bujdostak, hogy a vérpadot elkerüljék. Az idegen zsoldosoktól kifosztott nép valósággal az éhhalálnak nézett elébe. Az erdők tele voltak a Thököly szabadságharczá- ból maradott bujdosó vitézekkel, akiket a birodalmi seregben az idegenek miatt nem alkalmaztak. A vakmerő bátorság, a halál semmibevétele, a keserű gyűlölet a fosztogató idegenek iránt, a csaták dicsőségének forró óhajtása, a szilaj bosszúvágy igy fogamzott meg jól a szivek mélyében. Ezek hívták haza Rákóczi Ferenczet. De ő nem a bosszú és gyűlölet hívásának engedett, hanem — Vallomásai tanúsítják — az emberi részvét és honszerelem parancsának szavát követte. Kibontott zászlói alá oda sereglettek az erdők bujdosói, a kifosztott jobbágyság, a vérig alázott polgárság s a megsértett főnemesség nagy része is. Sötét fellegek ormán ragyog föl Rákóczi dicsőségének sugára! A felsőmagyarországi városok kitárták előtte kapuikat, a hegyeken kigyultak az örömtüzek. «Jöjjetek, ti sólymok, Előre szálljatok!»
