Református Kollégium, Kolozsvár, 1906
XXII kedves általános felebaráti kötelességet köti szivünkre a szentirás. Ezt kell teljesítenie az Úr minden igaz tanítványának. De ez a kedves kötelesség: örvendeni az örvendezőkkel, bizonyára sokkal kedvesebb, midőn két testvér örvendezik, midőn a kisebb testvér örvendezik a nagyobb testvér örömén és dicsőségén. A kolozsvári evangélium szerint reformált egyháznak örömünnepe van, hiszen 3 századon keresztül magasan lobogtalta a tudomány és a hazaszeretet lobogóját; más szóval : gondosan ápolta igaz protestáns szellemben az ifjúság nevelését, oktatását és ezek közt oktatta, nevelte a mi egyházunk ifjúságát is és mint szerető testvér keblére ölelte, azokat is magáénak tartotta. Ezért nemcsak örvendezünk az örvendezőkkel, hanem egyszersmind a hálás elismerés koszorúját nyújtjuk a kolozsvári ref. egyház jubiláló főiskolájának és nem kérünk egyebet, mint azt, hogy ezután is mint jó testvér szerető keblére ölelje az ő kisebb testvérének gyermekeit ezután is, mint azt tette a múltban 3 századon keresztül, amint azt tette akkor is, midőn a Kossuth Lajos-utcza sarkán ez az egyház adott telket templomépítésre a mi egyházunknak. A mindenható Isten pedig áldja meg a testvér ref. egyházat, áldja meg a jubiláló főiskolát, áldja meg derék tanári karát, áldja meg lelkes ifjúságát és tartsunk ama pünkösdi gyülekezettel s legyünk mind egy szív és lélek, hazafiak, testvérek: vivat, crescat, floreat! Dr. Rietly Károly. Mélt. Eőgondnok úr! Mélyen t. ünneplő közönség! A templomba bejövetelkor ért az igazgató bizalma, hogy én itt, a 3 százados ünnep alkalmából a kath. főgymn. képviseletében őt helyettesítsem. Nem tudom az ő magas szárnyalásu gondolatait követni, nem tudom a két intézet közt a múlt hagyományainak összefüggését, azok szomszéd szálait kifejteni s azokból valami momentumot kiragadni; engedjenek meg, az idő erre rövid volt. De egy érzésem van; ez a 10 esztendei Kolozsvárt tartózkodásom alatt a barátság, rokonszenv az intézet Elöljárósága, tanári kara, igazgatósága iránt fokozódott bennem. Ez bátorít fel arra, hogy igenis beszéljek ; s ez a beszéd szivemből fakad, midőn e gyülekezet előtt azt mondom, hogy a jelen tapasztalat alkalmával s ezen jelenből következtetve kívánom azt, hogy az a benső
