Református Kollégium, Kolozsvár, 1886
II. Tapasztalatok a nyelv- és irodalom tárgyalása köréből Székfoglaló beszéd. Irtózom a lélektelen nyelvészektől. Nem szeretem az olyan nyelvtanitót, ki szabályokkal és egymás mellé halmozott szavak végtelen mennyiségével szárítja ki a növendékek ifjú lelkét, a nélkül, hogy a nyelv igazi szellemére, a szavak mélyebb árnyalataira s azoknak a gondolatok- vagy természeti hangokkal való szorosabb kapcsolatára csak gondolni is próbálna. Pedig az ifjú lélek már természeténél fogva is tudnivágyó és kiváncsi. Osztönszerüleg kutatja mindennek az okát és eredetét s minden benyomás iránt rendkívüli fogékonysággal bírván: az érzések és azoknak hangokban való nyilvánulásai is sokkal közelebb állanak egymáshoz nála, mint pld. egy felnőtt embernél. Ennek vagyok hajlandó tulajdonítani először azt, hogy az ifjabb korban sokkal nagyobb sikerrel lehet nyelveket tanulni, mint később; másodszor pedig, hogy az ifju ember őszintébb is mint az idősebb. De legyen bárhogy, annyi tény, hogy egy élő nyelv semmiben sem különbözik egy élő lénytől. Valamint a fa levelei váltakoznak: úgy a nyelvből is ki-kivész egy-egy szó s újabb, frissebb (kár, hogy nem mindig jobb is!) alakul helyettük. Egy-egy régi gyök számtalan új hajtással gyarapul; egy-egy régi szó jelentése idő folytán más meg más árnyalatot vészén fel; rég elfelejtett szavak újból használatba jönnek; sűrűn használt újak kopnak és lassan ismét eltűnnek, — szóval elmúlás és születés, élet és mozgás itt is, mint mindenütt. Van-e kellemetlenebb dolog tehát, mint a szavakban csupán a fogalmak jegyeit keresni, teljesen mellőzve minden kedélyi mozzanatot, mely bennük rejlik? Van-e nagyobb egyTartotta 1886. szeptember 6-án Dr. Csernátoni Gyula.
