Református Kollégium, Kolozsvár, 1886

zonyitsam, mennyire nehéz jellemezni, egyéniteni. Mily hosszasan ír Garay Szent Lászlóról s mégis, mennyire halvány, szétmosódó képet nyújt róla. Nyelve is színtelen, minden erőt, jellemzctességet nélkülöző s hosszas, aprólékoskodó leírásokba bocsátkozik, a helyett, hogy tényeket és cselckvényeket állitna élőnkbe. Mennyivel másképpen vagyunk Arany „Toldi“-jával, hol 8 rövidke sorban benne foglaltatnak mindazon vonások, melyek Toldi jellemét teszik.

Mint komor bikáé olyan a járása,

Mint a barna éjfél szeme pillantása stb.

s előttünk áll Toldi a maga nyerseségében, vadságában, oda vetve egy pár vonással, de a melyeken meglátszik, hogy művész kezétől származnak.

Hasonló művészet van Vörösmarty „Marót bánijában is, midőn a visszatérő bán elbeszéli nejének szenvedéseit s a hosszas leírások helyett csak annyit mond : midőn távoztam, férfikorom virágjában valék s most „egykor sötétlö íiirtimen a hervadásuak dérvirága leng.“

Az alliteratio már a nyelv zenéjéhez tartozik; de mig egyfelől a hangzatosságot emeli: másfelől mintegy érzékelteti a gondolatot.

E tekintetben különösen Aranyt és Vörösmartyt állitám fel példákul, kik közül az előbbi öntudatosan kutatja fel a nyelvnek minden báját, zamatját s használja fel költeményeiben; utóbbinak pedig öntudatlanul zendül meg ajkán a legzengzetesebb magyar nyelv, minőt valaha csak hallottunk Arany a régi nyelv virágaiból s a mai nép nyelvéből alkot magának egy sajátos nyelvet, úgyf hogy költeményeit egy régi, aranynyal áttört szövethez hasonlíthatnék. •

Különösen ért az egyéuitéshez s fontos helyeken felhasználva mindent, a mit csak a nyelv nyújthat: nemcsak értelmünkre, érzelmeinkre és zenei érzékünkre akar hatni, hanem szemléltet is. E végre különösen két költeményét hoztam fel: „Rozgonyinét“ s az „Egri leányt“.

Előbbiben pl. midőn igy szól:

„Csalogatja csemegével Muczi paripáját...“