Református Kollégium, Kolozsvár, 1885

16

Jellemének e vonásait közvetlen közelben, meghitt bizalmának becses birtokában valók szerencsés becsülni, tisztelni, szeretni.

A főur helyett a pihenni térő munkás kívánta, hogy egyszerű legyen temetése. A család kegyelettel megtartá a kérő szót, mely szent parancs lett ő előtte. Megtette, a mennyiben megtehette. Egyszerű érczkoporsó, csak a testületek koszorúival díszítve, ravatala pompa nélkül, a régi jó idők módja szerint, a mi kálvinista énekkarunk kantusa, egy megragadó rövid ima. . . enynyi volt a temetési szertartás. Este csöndben, a gazdatisztek, a familiárisok kisérték a jó pater familiást Válaszútra. a családi sírboltba. Mint a költő meghagyja :

„Ne kisérjen se zokogás, se ének,

Se sokaság, mely holnap megtagad;

Az örök semmibe úgy sincs kiséret,

Oda minden lény egyedül szakad.“

Oda szakadt. ... de el nem utasítható az öt kisérő áldást. És nem a semmiségbe . . . hitem szerint a megdicsőülésbe ment.

Legyen áldott emléke! Vajha nyomába hozzá méltó lépne! Vajha utódja érezné az emlékek kötelező erejét! Érezné: kollégiumunk nehéz sorsát, válságos helyzetét. Az önállás ne legyen a hiúság dicsekvése, de a fejlődés biztosítéka; a szabadság ne legyen a kor hangzatos szólama, de a jellemek levegője, éltető szüksége. Az erdélyi protestáns iskoláknak egyénisége van. Ez egyéniségnek legyen akarata, legyen szelleme, legyen jellege mint volt századokon keresztül. És áldottak legyenek azon nagyjaink, kik ez akarat, e szellem, e jelleg fentartásáért tesznek, áldoznak. A Bánffy-család legtöbb áldozattal járult ez intézet fenntartásához. Az elhunyt is 2000 írttal segité meg legsúlyosabb, legnehezebb napjaiban, mikor az absolut korszakban nyilvánossági jeliege forgott koczkán. Mikor a válaszúd sirboltra gondolok, mely ez év február 4-én befogadta új lakosát . . . felfohászkodom: sírból legyen feltámadás, halálból legyen élet, veszteségből nyereség .. . Kollégiumunk geniusa emeld föl újra lefordított szövétnekedet. Ne nézz a múltba. Nézz a jövőbe és remélj!