Református Kollégium, Kolozsvár, 1879

A kitűzött időre egy pályamunkálat érkezett, e jeligével: „Grais ingenium, grais dedit őre rotundo musa loqui.“

A görög elegia fénykorának irodalom-történeti méltatása volt a pályakérdés tárgya. Szerző e kérdéssel igyekezett megbirkózni, de azt futólagos és felszines mődon szerkesztett munkája részben elejté. Szerző midőn a görög elegia fénykorát az elegia története minden fázissának ismertetése által remélte, biztosabban kidomborítani, a pályakérdés kitűzésénél szándékosan vont szerény határokon áttört. Es mi eredménynyel ? Müvének egy harmadát szenteli arra, hogy Aigner és Müller-Donaldson nyomán eléadja az elegia első fejlődésének-és az alexandriai utóvirágzás történetét. Önállóságot tőle e téren jogosan várni nem lehetett, legfelebb ösz- hangzó compositiot, folyamatos előadást. De e helyett bágyadt ismétlések által fárasztó Írásmód található szerzőnél. Nagyon bele szeret azon állításába, hogy helytelen a görög elegia fejlődésének azon felfogása, hogy az elegia tartalom szerint rendre szélesbité körét és sok változás és ingadozás közben vált rendre a szemlélődő lyra azon kedves műfajává, melyben a mai szépészet is felfogja, melyben a római költők művelték. Mintegy örülni látszik szerző annak, hogy Aigner müvének — bizonyára idegeyi—0“""

— alkotott felfogásától eltér. Es mivel bizonyít ? Azzal, hogy a szerelmi elegia Íróknál is talál gnomikus vagy harczias elemeket és viszont. De hiszen nem is arról van szó, hogy a különböző alfajok rendre képződtek és mindenik alfajnak meg volt a maga írói köre, de arról, hogy az elegia panaszdallá, sőt még jobban szólva, szemlélődő költeménynyé, mely nem zárja ki a szerelmi csa- pongást és a jó kedv kitörését sem, rendre vált. A korviszonyok hatása az illető költők egyéni jelleme, a művészeti érzék fejlettebb volta: mind befolytak ez átalakításra. Beható képét adni ez átalakulásnak nehéz feladat, épen ezért vont a pályakérdés szerény határokat a pályázó elé. Elég feladat lesz vala az ötven elegia költő közül a fénykorra esőket csoportosítani. Mivel szerző Theoquist tartja a legkitűnőbb elegikusnak, Simonidessel pedig alig foglalkozik, több oldalról ismertethette volna a megarai költőt és nem csak aristocrat gondolkodását, jó étvágyát kiemelni és igaz elegikus hangon irt költeményei közül csak kettőt idézni. Theoquis komoly, mély lelkű költő, kinek életbölcsessége szatirikus zamattal bírván, őt az elegikus hang bája és kelleme nem