Református Kollégium, Kolozsvár, 1875

Esztelen embereket te ne engedj soh’ se ítélni,

Bölcs dolgokban ítél bölcs, mesterségben a mester.

Mély tudományt nem megy hallgatni, tanulni tudatlan,

Bölcs pedig az nem lesz, ki magát tanulásra nem adja.

De mindezt hiába mondom. Azért mi mások példájára nem látjuk be, hogy a béke megtartásának vagy visszaszerzésének a háború dicsőén folytatásának vagy bevégzésének egyetlen módja az, ha otthon az államban tanult férfiak nagy számmal léteznek. Mert keveset ér az országon kívül a fegyver, ha oda haza nincs bölcseség— mondja Cicero. Végre, (hogy az akadémiák különféle hasznához pótlásképen még ezt is hozzáadjam) mi ösztönözhetné hevesebben azokat, kik a tanácsterembe, a szószékre, a tanácskozó padokra jutni vágyakoznak, a tanulás buzgó megkezdésére és a bölcseség dicsőségének elérésére, mint az, hogy azok, kik akadémiai és doctori koszorút vívtak ki akár a jurisprudentia, akár az orvosi tudomány, akár a philosophia terén, ebben mind az állam, mind maga az akadémia kormányzásra juthatás lépcsőjét látják. Nem egy mindenki czélja, nem egy hajlandósága. Némelyek (de nem mindnyájan) a theologiára születnek, többen az orvosi-tudományra, még többen egyedül a philo- sophiára, de a legtöbben magára a jurisprudentiára, kiknek szorgalmas tanulását ha csak ennek különfélesége szerint kitüntetéssel nem élesztik, nem táplálják, azok hamar lankadnak és elenyésznek, mint az ékesen szólásban és bölcseségben egyformán kitűnő Cicero bizonyítja valahol, midőn igy szól: .vélitek-e, hogy ha Fabiusznak e nemes férfiúnak dicséretül tulajdonították volna azt, hogy festett, nem lettek volna nálunk több Polüklétoszok és Parrhazioszok ? A tisztelet táplálja a művészeteket és mindenki a dicsőség vágya által indittatik tudományok tanulására és azok tengenek, melyeket a kortársak elitéinek. Ha ugyan igaz, mit Ovidiusz is bizonyít: „a léleknek nem csekély erőt ad a dicsőség vágya és a dicsőség szeretete termékenyekké teszi a kebleket.“ Mert műveltség dicsőség vágya nélkül, és dicsőség vágya műveltség nélkül nem létezhetik. így támaszkodik egyik a másik oltalmára, mondja az előbbi. De lelkemet igen nagy fájdalom tölti el, ha meggondolom, hogy nálunk a vargák, csizmadiák, szabók, szűcsök, mészárosok, bodnárok, kovácsok, rézművesek és kézművesek többi czéhei a tanulók és tanítók társaságát, oh szégyen! sokkal felülmúlják. Mert ezeknek megvannak szabadalmazott czéheik, hogy a kiérdemelt czimet és merterségel a méltóknak adhassák. Mi egyedül