Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1943
Szomolányi József. Mikor valamennyien a minden idegszálunkat igénybe vevő totális háború borzalmas pörölycsapásai alatt nyögünk és sóhajtozunk, talán időszerűtlennek és hangulatrontónak látszik, hogy bármily rövid időre is megálljunk egy szerény tanári pálya csendes jubileumánál, Pedig nem így áll a dolog; mert éppen megállásunkkal bizonyítjuk legjobban, hogy a háború sok mindent elragadhat tőlünk, megfoszthat anyagi javainktól, testi épségünktől, ronggyá tépheti reményeinket és illúzióinkat, homályba, ködbe vonhatja jövőnket, de egyből, emberi mivoltunkból, nem tud kiforgatni bennünket. Mi, a szelíd múzsák hajlékának lakói, minden reánk szakadó megpró-, báltatás ellenére is, emberséges emberek akarunk maradni és az érdemnek, ha még oly szerény formában jelentkezik is, meg akarjuk adni a megillető elismerést. Önkéntelenül ilyen gondolatok jutnak eszünkbe, mikor Szomolányi József harmincéves tanári jubileumával kapcsolatban le akarjuk róni elismerésünk és hálánk adóját az előtt a rengeteg heroikus erőfeszítés, tépelődés és idegőrlődés előtt, mely ennek a harminc esztendőnek gazdag tartalmát kitölti. Mert Szomolányi József eleitől fogva azok közé a tanerők közé tartozott, akik nem szórakozásnak, hanem állandó lélekfeszülésnek érzik a tanítást. Számára az iskola mindig templom volt, ahová csak megoldott saruval és összeszedett lélekkel illik belépni. Egész eddigi pályáján a szó legnemesebb értelmében hivatásos tanárnak bizonyította magát. Ez nemcsak azt jelenti, hogy tudásának gazdag tárházából mindig a legjobbat és legnemesebbet. igyekezett nyújtani, hanem azt is, hogy egy percre sem fáradt bele az anyagközlés könnyebb és biztosabb sikerrel kecsegtető módjainak keresésébe. Azután jelenti, hogy minden diákjával szemben személyes kötelességének érezte, hogy értelmének nvitoga- tása mellett lelkét is tágítsa és erkölcsét is építse. Szinte az édesapa komoly felelősségtudásával és az édesanya puha szeretetével pihentette szemét valamennyi diákján. Ebben a tekintetben az elmúlt harminc esztendő nemcsak nem tompította el, hanem ellenkezőleg még jobban kifinomította pedagógiai érzékét. Bizonyos, hogy a harmincadik évben több megértéssel, szeretettel és türelemmel hajolt le kis lurkóihoz, feszültebb figyelemmel kísérte elméjük nyíladozását és mélyebb beleéléssel tartotta számon minden vele kapcsolatos
