Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1943

10

egyszer csak vázlatosan, homályosan emelkedik ki a közölt olvasmányanyagból. A kiegészítés tanári és közös munkával is csak úgy eredményes — gondolunk itt számonkérésre, ismétlésekre, érettségire -—, ha a hiányokat pótoljuk. Ezt a pótlást pedig sokszor a legjobb szándék mellett sem lehet „egészen röviden” elintézni.

Tankönyvíróink, teljes tisztelet a szép szándékú törekvéseknek, ma irodalmat közölnek irodalomismeret, irodalomtörténet nélkül. Korábban irodalomtörténetet írtak ugyan, de kézikönyvszerű összeállításban, bőséges olvasmányi anyaggal. (Bartha—Prónay.) Pedig a szó elröppen. A magyar tanárnak pedig előre is kell néznie. Ezért kell a tankönyv hiányait rögzítéssel pótoltatnia.

Nem helyeselhetők a mai,, elmélet nélküli” irodalmi olvasókönyvek, legalább is nem a mai formájukban, mert túlozzák szűkszavúságukkal az Utasítások módszeres rendelkezéseit. Túlsókat bíznak a tanárra, de még többet követelnek a tanulótól. A túlterhelés egyik gyökere innen táplálkozik.

Amikor a jó tankönyvért emelünk szót, tulajdonképpen csak az Utasításokra támaszkodunk. „Helytelen volna a tanulóban azt a látszatot kelteni, hogy az ő szerény képességeivel, egy rövid óra keretében is rá tud jönni arra, amit nagy tudósok hosszú esztendők munkájával bírtak csak felderíteni.” (Ä. U.) De miért alkalmazható ez az elv csupán csak a természettudományokra, amelyek már úgyis kész ítéleteket, megfogalmazott törvényeket és törvényszerűségeket közölnek? Miért nem lehetne irodalmi oktatásunkban most is, mint előbb, kiváló kritikusaink, esztétikusaink és irodalomtörténészeink időtálló értékeléseit felhasználni az olvasmányanyag mellett támaszul, amire emlékezni fog majd a tanuló később is, hiszen megtanulta. A most közölt néhány tanulmányrészlet nem ilyen célt szolgál. Olvasásra s nem megtanulásra való.

Szükséges volna, hogy irodalmi olvasókönyveink valóban „tankönyvek”, tanulásra alkalmas könyvek legyenek, megállapodott irodalomtörténeti ítéletekkel. Ha természettan órán nem várunk tanulóinktól önálló felfedezéseket, magyar órákon sem tételezhetünk fel róluk többet sem invenció, sem önkifejezés tekintetében, annál kevésbbé, merthiszen a mai technikai érdeklődés éppen a természettudományos nevelésnek kedvez.

ii. előadókészség.

„ ... résen kell a tanárnak lennie, hogy a tanulók előadóképi s- sége ne sorvadjon el, hanem mentül biztosabban fejlődjék.” ÍR. U. 22. 1.) A módszeres útasítások közt a gyakorlati keresztülvitelre azonban ebben a tekintetben alig találunk érdemesebb vonatkozást. Alsó fokon a szókincs gyűjtése, szavalás, prózai és drámai szövegek előadására gondolhatunk, míg a felső osztályokban egyre nagyobb szerepet kellene kapnia az önálló, részben összefüggő előadásnak. Az A. U. a számonkérésnek három célját jelöli meg: 1. a közölt anyag megértése és tudása; 2. a felmerülő hézagok pótlása; 3. az anyag további elmélyítése. Az előadóképesség fejlesztésére azonban egyik sem utal. Szó van ugyan később arról, hogy a rendszeres gondolko-