Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1940
48 Dr. KUNCZ ÖDÖN, a budapesti Pázmány Péter egyetem ny. r. tanárának szózata a mostani növendékekhez. Kedves Piarista Diáktársaim! A mi érettségink negyvenedik évfordulóján szeretnék én is, az öreg piarista diák, egynéhány egyszerű szót Hozzátok, mai piarista diákokhoz, intézni. Arról, hogy mit érzek én ebben a pillanatban, amikor minden kő, minden szín, minden hang, minden folyosó, minden teremi: a nagy iskolaudvar, a változatlanul megmaradt Rendház, Mária-szobor és Templom... a ragyogó múltat, soha vissza nem térő fiatalságomat elevenítik meg lelkemben, muzsikálják a fülembe, — Nektek nem beszélhetek. Nemcsak azért, mert úgysem találnám meg a szavakat, amelyek ezeket a hálatelt, imádságos érzéseket kifejeznék, hanem azért sem, mert Ti, kisebbségi sorsban született kedves Gyermekeim, engemet — a büszke és gazdag Nagy Magyarország piarista gyermekét — amúgy sem értenétek meg. Az én piarista éveim 1893-tól 1901-ig tartottak. Olyan korszak volt ez, amelyben nemcsak a mi Édes Hazánk, hanem egész Európa gondtalanul élvezte a zavartalan békés fejlődés áldásait. Olyan korszak volt ez, amelyben még Jókai Mór csapongó fantáziája sem tudta elképzelni azt a lehetőséget, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia és a Habsburgok hatalma az elkövetkezendő évszázadok folyamán akár a legcsekélyebb változáson is mehetnének keresztül. És így mi sem gondolhattunk arra, hogy környezetünk, hazánk alkotmánya és földrajzi határai, társadalmi életünk formái bármikor is megváltozhatnának. Mi valóban „statikus életszemlélettel“ távoztunk e megszentelt falak közül. Érettségink tizedik évfordulója még a régi, békés világ keretében talált bennünket. A huszadik évfordulót azonban már nem ünnepelhettük meg itt Kolozsváron. Hiszen 1920-ban taszította hazánkat Trianon igazságtalanul, felületesein, kegyetlenül és ostobán a pusztulásba! A statikus életszemléletet tragikus hirtelenséggel váltotta fel a — „kata- klizmás életszemlélet“. Kifosztva, megalázva, testvéreinktől elszakítva kellett nekilátnunk egy egészen új ország felépítésének. Ezt az építőmunkát azonban a jó Isten végtelen kegyelméből egy olyan Férfiú vezette, aki az új Magyar- ország legszilárdabb alapjait az ezeréves régi magyar tradíciókban ismerte fel és aki már akkor is hitte és tudta, hogy mi, elszakított régi kolozsvári piarista diákok, fogunk még egyszer a magyar Kolozsváron is érettségi évfordulót ünnepelni. Negyven éve már annak, hogy búcsút mondottunk a mi áldott nevelőanyánknak: a kolozsvári piarista főgimnáziumnak. Ez annyi idő, amennyi alatt ötször járhattuk volna ki a gimnázium nyolc osztályát. S amikor én ennek a közel félévszázadnak távlatából felétek nyújtom kezemet és szívemhez szeretnélek szorítani valamennyiötöket — kedves kis mostani, kolozsvári piarista gyermekeim — csak egy dolgot szeretnék a lelkitekre kötni: II.
