Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1910
4 szerint tettünk mi is, mikor igaz szeretettel, de magunk között emlékeztünk meg róla.’ Tanügy szolgálatában ötven évet eltölteni nagy feladat. Az iskola, hová a szülők a minden széppel kecsegtető jövő reményével küldik gyermekeiket, ahol csak szeretetet várnak, ahonnan tudást remélnek, a tanár számára a tanítványok háláján, a társadalom esetleges elismerésén kívül alig hoz egyebet. A tanár amilyen örömmel siet reggel az iskolába, hogy fáradtan hazatérve, a jól teljesített munka csekély boldogságával megelégedjék, olyan hálátlan hozzá az iskola maga. A tanítási és nevelési eszmék, melyeket a tanár igaz meggyőződése szerint megvalósítani törekszik, sokszor hajótörést szenvednek a tanulók egy részének csekély szorgalmán. A folytonos izgalom hat a lélekre, az iskola pora a testre, kevés tanár örülhet olyan napnak, mint Magyar Gábor. Ereje, lelkesedése, szeretete mindenkor megvolt, szerzetbe lépve maga mögött hagyott mindent, ami az embereket boldogítani szokta, egyedül tanítványai maradtak meg neki. Ezekben találta fel minden örömét. A szeretet szeretettel fizet, minden más jutalom értéktelen a szeretettel szemben, most a mindenfelől megnyilatkozó hála jól eső érzéssel töltheti ei ünnepeltünk lelkét. Tanárt ünnepelni nem mindennapi dolog. Munkája olyan csendes, zajtalan, mint az óra járása, a napok úgy tűnnek el észrevétlenül, mint a robogó vonaton ülő szemei előtt a hátramaradó telegráf-oszlopok. A világ pedig csak a zajt szokta észrevenni. A tanár iskolai munkája nem vegyül bele a külső lármába, előadás után is zajtalanul csukódik be utána az ajtó. S most Magyar Gábort mégis ünnepeljük. Ünneplés tárgya azért, mert munkálkodása sokoldalú, messze kiterjedt az iskola falain kívül is; szegedi igazgató korában a Délvidéknek volt egyik
