Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1901

—

.

iS

támadta, rábizonyítván, hogy a vád tulajdonképen önmagára s párthiveire szól, mert az Isten épen nem a katholikusok miatt bünteti az országot annyi csapással, hanem az uj vallás miatt, mely határozott pártiités a kereszténység Istene ellen.

Pázmány ezen első vitatkozó müvének hatásából felismerte nemes hivatását. Ettől kezdve nem szűnik meg szolgálni a katholikus ügyet s bár még egyszer meg kell válnia hazájától, ott a külföldön sem feledkezik még honfitársai lelki szükségleteiről s egymás után bocsátja világgá mind máig közkézen forgó müveit, mint Kempis Tamás „Krisztus követésé“-nek jeles fordítását, majd vallásos leikétől áthatott „Imádsáqos könyv“-ét, a mely értékéből 300 esztendő óta sem veszített semmit. A hivő lélek szívesen fohászkodik ma is Istenéhez Pázmány oly egyszerű, de oly igaz érzéstől áthatott szavaival.

Gráczi tanítása után többé el sem hagyja hazáját. A harczra edzett férfiú titáni erővel lát most a munkához s kitűzi élete egyetlen czélját: visszaállítani a kath. vallást régi nagyságába hazánkban s megtörni a mennyire lehet, a protestántismus hóditó erejét. Szinte keresi a harczot; ha nő a veszedelem, nő a bátorsága is, az ellentábornak mindig a vezérét keresi ki, jól tudván, hogy ha őt legyőzi, legyőzött egy hadsereget. Egymásután veri le nagyhírű ellenfeleit, Gyarmati Miklóst, Alvinczi Pétert, majd összes ellenségeit támadja meg s fegyverzi le, midőn kiadja monumentális művét a „Kalauz“-1. Ez az „Isteni igazságra vezérlő Kalauz“ magában foglalja a vallás legfőbb hitágazatait s ezeknek védelmét a föltett s föltehető ellenérvekkel szemben. Mindazon ellenvetéseket, melyek a kath. vallás alaptételeire nézve elhangzottak, Pázmány e műben rendre megczáfolja, még pedig oly éles logikával, az ész és a szent hagyományok oly világos érveivel, hogy utána puszta erőlködés lett volna komolyan vitatkozni a felett, melyik hát Krisztus igaz egyháza, melyik hát az igaz vallás ?

Ez a külső terjedelmére s belső tartalmára nézve korában páratlanul álló mű meghökkentette az ellenfeleket; ily erős védelemre s ily nagy támadásra nem számítottak. Hamarjában nem is tudták, mit tejyenek vele. Agyonhallgassák-e, támadják e, tényleg haboztak. Eleinte csakugyan abban állapodtak meg, hogy szóra sem méltatják. Egy kálvinista röpirat úgy nyilatkozott róla, hogy „nem méltó arra, hogy valaki annak eltörlésére spongiát szerezzen.“ „Uva immatura!'1 A lutheránusok azonban koino