Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1898

10

új életet adott, addig a Boldogságosnak és a Szenteknek tiszta- ságos képeit, melyeket apáink annyira csodáltak vala, mint értéktelen műveket múzeumaink padlására száműzték. Az egyházi zenét, a Gergclyfélo egyházi éneket kezdték az emberek nem érteni, és maguk a papok is elfeledték azt művelni és érzéketlenek lettek azon egyszerű és fönséges harmónia iránt, melyet a Szentlélek sugalt az ő jegyesének. A régi ének és a régi énekek mihamar egyforma lenézés tárgya lettek; a profán zene meghódította a templomokat, miután megnyerte volt a lelkeket, és végre még a legjámborabb emberek is lázadoztak volna, ha nem énekesek és énekesnők dicsőítik a Magasságbelit a nagymisék alatt.

Ilyen sors jutott osztályrészül a keresztény irodalomnak is; s míg az iskolában oltárt emeltek az ékesszólás és a költészet királyainak, mondhatni isteneinek, Cicerónak, Horatiusnak és Ver- giliusnak, addig irgalmatlanúl száműzték mint a szó művészetének megrontóit a Jeromosokat, Ágostonokat, Prudentiusokat és Bernátokat.

S mi volt ennek a sommás eljárásnak oka és alapja? Csak nem vonta kétségbe senki sem, hogy az egyházatyák lángelméjű férfiak? Oh nem. Hanem hát: foltokat fedeztek fel e napokban, és a renaissance világosságánál azt látták a tudósok, hogy azok az ékesszóló egyházatyák nem ('ismerték az igazi szépet és — konyhai latinsággal beszéltek.

És ezt hitték az emberek három századon át; és a keresztény világ háromszáz éven át úgyszólva pirúlt saját hasonlítha- tatlan múltja felett és egy eltűnt világ eszméi szerint akarta önmagát reformálni.

Nem nagyon régóta, szerencsére, némi örvendetes változást tapasztalunk ez irányban. Hála nehány épen olyan bátor, mint tudós keresztény férfiú kezdésének és fáradozásának, hála Monta- lambert-, Rio-, Ozanam-, Béthune-, D. Porthier- és más nem ke- vésbbé híres férfiaknak: a középkor művészete visszafoglalta helyét, ki mert jönni a napvilágra, és jogait csaknem teljesen visszahódította. Manap a Parthenon módjára büszkén és mindenki bámulatára emelkednek az égbe Köln és Reims székesegyházai, és a derengő fülkéikben találtató Krisztus- és Mária-alakok bátran szembe nézhetnek Phidias Minervájának museumainkban. Fra Angelico vitássá kezdi tenni Rafael elsőségét, és eltelve a Ger- gelyféle dallamok iránt való csodálattal, olyan művészek, mint Gounod, Halévy, Finel, nem féltek kimondani azt, hogy ez az