Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1896

nem szül-e okvetetlenűl egyformaságot és ismétlést, unalmat és erőtetettséget ?

Az autók szigorúan vallásos jellegén, félig theologiai voltán kívül még megütközést kelt az olvasóban különös szerke- zetök, archaikus diszletök, a természet rendjét minduntalanúl fölforgató csodásság. Eleinte ugyan nagyon egyszerűek, deLope de Vega korában ezerféle szeszélyes formában jelennek meg; csak a nagy Calderon hozta őket szerkezeiben, elrendezésben és színrebozatalban a többi drámai fajokhoz közelebb. De még ő nála is csak kétkedve mondhatjuk az autót drámának.

Magasztos ódákat, tudós elmélkedéseket, tanító költeményeket, aszketitus és erkölcstani műveket bátran lehet írni az Oltári Szentségről, de drámát alig. Hiszen az autó tárgya természetfeletti és láthatatlan, nincsen benne emberi valóság. Ilyen légies anyagról bajos drámát írni.

Hogy az örökös természetfelettiségtől megmenekedjenek, a költők eleinte az Oltári Szentségről szólló drámai meséket gondoltak ki, a melyekben meg volt a valószerűség. Érezték, hogy örökös abstract fejtegetésekkel és hitvédelmi beszédekkel nem állhatnak meg a színpadon. Későbbi költők az egyház történeteiben kutattak, s oly hősök vagy hősnők életét írták meg drámában, a kik az Oltári Szentség iránt kiváló tisztelettel viseltettek. Azonban így is ott lebegett a cselekmény felett az abstract eszme, az emberfölötti tény.

A költőknek le kellett szállaniok a levegőégből és egy talpalatnyi földet nyerniük, a hol megvethessék a lábukat; az abstract és a concret világot össze kellett kapcsolniok ... Ez a szellemi és művészi szükséglet vezette őket az allegóriára, a mely tényleg a látható és a láthatatlan között foglal helyet. Mintájuk külömbeu is régóta volt már az Énekek énekében.

Sok irodalom történetíró mondja az autók allegóriáit ízléstelen, vad, élettelen kinövéseknek. Szó sincs róla, hogy minden autóban észszerűéit lennének az allegóriák. Az autó az allegóriának úgy legmagasabb és legművészibb fejlettségét, mint legfurcsább tévedéseit is feltűnteti. Egyébként minden vallás és különösen a középkori katholicizmus felette hajló az allegóriára. Es Spanyolország mi volt egyéb az újabb időkig, mint un reino sacerdotal y una náción sánta?

A nélkül, hogy ez általános fejtegetéseket folytatnám, áttérek Calderonra és Moretora, hogy azok egyes műveiben föltűn lessem az autó sacramentalt általában jellemző tulajdonságokat.

Közhelylyé vált az angol és a spanyol drámai költészetet dicsőíteni. Tény, tagadhatatlan, hogy e két költészethez foglaltban nemzeti szabású nincsen. Szó sincs róla, hogy a fran- czia vagy olasz e tekintetben vetekedhetnék velők, a németet nem is említve. Az angolról itt nem szóllunk. Shakespeare ge-