Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1892
ELŐSZÓ. Az elfogulatlan tanférfiak régi tapasztalása, hogy a tamilé ifjúság nemcsak a természetrajznak, hanem a középtanodai összes tananyagnak egyetlen egy ágáért sem lelkesül annyira, mint a «scientia amabilis»- ért, azaz a botanikáért, mely, tudva levő dolog az is, a gymnasiumi tantervnek legmostohább gyermeke. A téli zsarnokot még nem sikerült elűzni, végső dühében nagy haraggal tombol még a kopasz fák sudarai között; fagyos szelek mérgesen szaggatják le a száraz foszlányokat a természetnek múlt évi színpadáról, sőt a kiváncsi természetbarát ruhájába is kapaszkodnak, s mégis, ime! a jeges talajon keresztül törték már magukat a természet feltámadásának gyengéd hírnökei, melyek, sokszor még vastag hóréteggel körülvéve és daczolva nem egy fagyos éjszakával, mosolygó arczczal kiáltják felénk: Nolite timere! Semmiféle zsarnok uralma nem tart örökké! «Und dräut der Winter noch so sehr Mit trotzingen Geberden, Und streut er Eis und Schnee umher, Es muss doch Frühling werden.» Geilel. És valóban enyhe szellők és langyos esők mintegy varázsütésre eltüntetik az egész tájéknak unal- masságig megszokott fehér ruházatát; a kopott külsejű réteket és mezőket nemsokára a legkülönfélébbszinü virágokkal tarkázott zöld köntös takarja; a meleg napsugár a fák rügyeit s a vetéseket mindig jobban és jobban csalja kifelé; dalos pacsirták örömmel eltelve szállanak a magasba; dongó méhecskék is röpdesnek már virágról-virágra; a tiszta kék ég, a csodatevő napfény, a zöldelő fák s a mindenütt csör1