Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1886

A KURUCZVILÁG KÖLTÉSZETE.

„Ha ki nem szereti, írja mássát jobban.“ Dálnoki Veres Gerzson.

ELŐSZÓ.

Midőn egy „rég eltemetve nyugvó kor síremlékeiből,“ a kuruczvilág költészetének maradványaiból készülök áldozni a nemzeti kegyelet oltárán; midőn egy örökre eltemetettnek tartott dicső korszak történetéről akarok szívből szívbe ható érzéssel szólani: előre is ki kell jelentenem, hogy soraimban nem fogja megtalálni az olvasó sem egész történetét e dicső korszaknak, sem azt, mit a czimben jeleztem, a kuruczvilág egész költészetét. Mert a hosszú üldözés, meg a nagy nemzeti alvás korában, mikor a fel- sőbbség még a tárogatókat is megégettette, meg mikor maga-magáról is elfeledkezett a magyar: sok veszett el, sokat feledtek el azokból az emlékekből, melyek ma elcsüggedéstől óvó, lelkesítő, tettre buzdító ereklyéink volnának, melyekből őseink lelkének érzelmei, eszméi világítanák meg haladásunk útját s hevítenék sziveinket.

A kuruczvilágnak még tán könnyebb lesz megírni történetét, mint költészetét. Mert amahhoz sok adatunk van, minők újabban: Szalay tárgyalása, Horváth kidolgozása, de legfőkép Thaly gyűjtése, az ő adataikban elég bőven fen vannak a nagy hadverők emlékei. De a török síppal összetörték énekeinket is, melyekben a szív irta le a hazafiság nagy áldozásait. Hanem azért mégis maradtak énekeink, mintha csak a szirtek csüggedetlenül egymásra verték volna vissza hangjaikat, hogy el ne szádjának az örök enyészetbe. Sok hang ellágyult, sok hang elveszett az összesből; de ránk maradt a dalok lelke, s mi abból, a mit reánk hagyott szent örökül a kegyelet, kiolvassuk, mert érezzük: miért küzdöttek, vérzettek, miért nem hódoltak meg, mit gondoltak, mit éreztek, mi volt a bujdosók honfiszivének igaz magyar nemzeti reménye.

1