Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
30 ugyanis (0r. pro. Sestio c. 28.) mondja: „Consule me cum (C.) esset de- signatus tribunus plebis, obtulit in discrimen vitám suam: dixit eam sen- tentiam, cuius invidiam capitis periculo sibi praestandam videbat; dixit vehementer, dixit acriter; ea, quae sentit, prae se túlit; dux, auctor, actor rerum istarum fűit: non quo periculum suum non viderit, séd in tanta rei publicae tempestate nihil sibi nisi de patriae periculis cogitan- dum putabat.“ Győzelme feletti örömében a tanács -— Cato indítványára — elhatá- rozá, hogy az alsóbb osztálybelieket hónaponkinti gabona-osztással csatolja tartósan magához. Ezzel a népnek a válság alatti jó magatartásáért kelle megjutalmaztatnia, hogy lássa, miszerint a tanács hálájából épen annyit kaphat, a mennyit demokrata vezéreitől, kiknek egyébként is ezen időben való fölötte ijesztő hatalmát az által reményiették egészen megsemmisíteni, hogy ezen határozat következtében egyszerre elvonák tőlök a nép védelmét és azt a tanácsra ruházák. A mi azonban, sajnos, nem teljesült. Hiába növeltettek évenkint 1280 talentummal (6,680'000 frank) a többnyire szőrűit állapotban levő államkincstár költségei; hiába eseng- tek a büszke aristokraták és a szigorú becsületességü Cato majdnem oly méltatlan eszközökkel, mint a demokraták, a nép jóindulatát megnyerni! Ez alkalommal ugyan Cato eljárásának igazolását nem akarjuk megkisérleni, röviden azonban megjegyezzük, hogy a hosszabb idő óta szokássá vált gabona-osztogatás — az akkori viszonyokra való tekintettel — bizonyára már az elkerülhetetlen bajokhoz tartozott, melyet előbb-utóbb egész terjedelmében különben is be kellett volna hozniok1) Miért is kevésbbé érthetünk egyet azokkal, kik őt azért Ítélik el, mivel a legcsekélyebb ön- zési szempont nélkül ez esetben a haza érdekében káros eszközöket használt fel: mig ellenben ugyancsak ők végtelenül megcsudálnak másokat, ha azok a legtisztátlanabb magán czélok elérésére a legcsekélyebb irtózás nélkül élnek mindenütt ily eszközökkel! — Cato és a senatus nemsokára eléggé megbánták lépésöket, elismervén, hogy semmi sem károsabb, mint a munkától irtózó proletariátust ily alamizsnák által még szemtelenebbé ') Az emberiesség követelménye vala a szegény, segélytelen embereket az ínségtől megmenteni. Ha ezzel egyszersmind politikai czélt értek volna el, ez semmiképen sem vala ócsárolható; mert ha a választók a kiáltó szükségtől mentve vannak, a megvásárlás szüksége elesik és legalább a baj részben kisebbedik. Hogy a következmény nem vala sikerrel jutalmazó, azt a pártok állása hozta magával és semmiesetre sem használható fel a jóindulatú férfiak érdemének kisebbítésére. Erre czéloz Cicero is előbb említett beszédében (Or. pro Sestio c. 28.): „At etiam eo negotio M. Catonis splendorem maculare voluerunt, ignari quid gravitas, qnid integritás, quid magnitúdó animi, quid denique virtus valeret, quae in tempestate saeva quieta est et lucet in tenebris, et pulsa loco manet tarnen atque haeret in patria, splendetque per se sem- per, neque alienis unquam sordibus obsolescit.“
