Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885
24 mindenesetre mindig nagy kísérete volt; bizonyítsák azonban be a vádlók, hogy azt szerezte. Valóban az ily kiséret régi kellék. És ugyan engedjétek meg a szegény embereknek — folytató — azon örömet, hogy ran- gunkbeli férfiak iránt, kik őket oly sok jótéteményben részesítik, hálájo- kat ezen egyetlen szívességgel tanúsíthassák. Nekik csak ily úton lehetséges mindazon szolgálatokat meghálálni, melyeket tölünk kívánnak és kapnak. A népnek valóban megmutatták a versenyjátékok alkalmával helyeiket s lakomákban is részesítették őket; ezt azonban nem Murena tévé, hanem régi szokás szerint rokonai s barátai. Ki tilthatja el őket ettől ? Ha a népet semmi által sem szabad megnyerni, miért volt a tribun- ság megszerzése alkalmával Cato háta megett egy néven nevező, a ki a polgárok neveit fülébe súgta, hogy azok mindegyikét üdvözölhesse s szavazatát kikérhesse?“— Cicero e merész kihívása után bátran elfogadhatjuk, hogy Murenára épen semmit sem lehetett volna rábizonyítani. Az ő vétkessége nyílt titok volt, és azért az eldöntés fősúlya a bizalmon nyúgodott, melyet a vádló kijelentésébe lehetett helyezni. Cato hitelessége ugyanis minden kétségen felül állott. Tehát igen érthető, hogy Cicero az ő tekintélyétől leginkább félt, melynek befolyását minden módon gyengíteni igyekezett. Mivel Cato jelleméhez semmi gyanúsítás sem fért, Cicero az ő panaszát főleg túlhajtott alapelvei és elhamarkodása következményeként mutató be; azután a bíráknak és hallgatóknak így kezde hízelegni: „Minthogy én a közönség előtt a miveletlenség gyanújában nem állok, úgy hiszem, szabadságomban áll egy kevéssé Cato bölcsészeti törekvéseibe is behatolni.“ S mint ilyen igen élezés karrikaturáját adja a stoikus tanoknak, a melyek kevésbbé téveszthették el a miveletlen bírákra hatásukat. Azon tan értelmében, melyet Cato követett, — Cicero szerint -— a legkisebb vétek egyenlőnek tekintetett a legnagyobb bűnnel és egyenlőképen üldöz- tetett. Soha sem szabad — úgymond — kedvezés által valamire indíttatni, megbocsátani, könyörülni, valamit megbánni; cselekvényt szenvedélyből elkövetni. Cato sohasem csalatik meg; soha sem vél, hanem tud; a mit egyszer kimondott, azt soha sem veheti vissza vagy változtathatja meg. Ezen alapelvek szerint Catónak, ki a tanácsban kinyilatkoztatta, hogy Mu- renát akarja vádolni, a vádat keresztül kellett vinnie: a minek értelme az volt, hogy talán neki sem vala az épen komoly szándéka. Ezen a közönséget bizonyára nagyon mulattató élezelődésre Cato egészen nyugodtan így szólott a mellette állókhoz: „Mégis csak nevetésre indító consúlunk van.“ Cato azon szemrehányására, hogy Murena tánczol, Cicero azon megjegyzést tette, hogy a táncz a kicsapongások egész sorának csak rége, ’) „Ez az egész korteskedése Catónak (pro Mar. 36.) és még e csekélységnél is kérdés, Iiogy igazat mondott-e Cicero s nem csóválta-o fejét Cato e ráfogásnál, mert Plntarchos szerint (8.) Cato volt az egyetlen, a ki engedelmeskedett azon törvénynek, hogy nomenclatort nem szabad tartani.“ Petr.
