Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1885

108

mondja e miatt Plutarchos az ő praetorságáról: „Nem tudják vala, vájjon kitűnő kormányzása által emelé-e nagyobbra a hivatal tekintélyét és méltóságát, avagy többet elvont-e abból az által, hogy az itélőszéken lábbeli és tunica nélkül jelenvén meg, a köztársaság első emberein tett túl egyszerűségben.“ Ezek és hasonló különlegességek utánzása által főleg követői Favonius és Statillius árthattak előképöknek. Erre vonatkoznak Horatius (Epp. I. 19. 12.) következő sorai: „Quid, si quis vultu torvo ferus et pede nudo exiguaeque togae simulet textore Catonem? virtu- temne repraesentet moresque Catonis.“ Épen a konokság, melylyel Cato mindaz ellen küzdött, a mit igaztalannak tartott, ha mindjárt előre tudta is, hogy haszontalan és egészen hiába lesz, tette őt gyakran nevetségessé, valamint személyiségét néha épen ez teszi némileg visszataszítóvá. — Cato azonban csak a különlegességekben megy oly messze; ő valójában szeretetre érdemetlen, tekintet nélkül szigorú, vas tetterejü római és mindent föláldozó polgár akart lenni. Korának enyhébb szelleme azonban hatalmát éreztette vele a nélkül, hogy Cato észrevette volna. Görög tudományos míveltség őt azokra már sokkal humanusabbá, emberiesebb érzésűvé tették. Cato bizonyára bírt még egy régi római erejével, de már többé keménységével nem. A köztársaság bukása alkalmával ugyan erős nyugalommal öli meg magát, mindazáltal fiát a győzőhez küldi. A korábbi századok rómaija bizonyára egész családjával kereste volna a halált. Ezen alapvonást egész életén át követhetjük. Nagy szomorúsága Caepio fivérének halála alkalmával; bátortalansága rokonai ellen való fellépésében; Sicilia szigetének megkimélése, melyet minden gazdagságával inkább az ellenségnek enged át, minthogy azt haszon nélkül véres háború színterévé tegye, vagy hogy még az ellenség kárára elpusztítsa; irtózása a vérontástól, a mely őt tulajdonkép a csatamezőről is visszavonja; egész magaviseleté Uticában: mind-mind a míveltebb kor befolyását érezteti, és eltér az ó-római jellemtől. — Valódi római volt azonban jellemének józansága, a tűz vagy költészet nagyobb nyoma nélkül férfiasán eszmélő és értelmes. Sallustius Cató- és Caesarról való összehasonlításában majdnem egyenlő dicsérettel tünteti ki a jogtalanság szigorú ostromlójának és az üldözöttek kegyes védőjének alakjait. Leírásában megvilágítva látjuk az egyszerű szigorúságit római köztársaság és a fényes, de veszélyesen sokoldalú római birodalom polgárainak ellentétes vonásait. Jóllehet a Cato és Caesar közti ellentétet bizonyára e két szóval: „jellem“ és „lángész“ a legrövidebben és legtalálóbban lehetne jelezni, és becsülésünket egyik, csodálatunkat a másik iránt ezzel a legjobban lehetne kifejezni; mindazáltal kortársának festése, habár talán nem is egészen pontos mindenben, úgy hiszem, életrajzában joggal megilleti őt:

„Származás-, életkor- és ékesszólásra nézve — inja Sallustius — Caesar és Cato meglehetősen egyenlők, léleknagyságra ép úgy, mint dí-