Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1879

10

a lelkesülés a tanulókra is. Volt azon deákos korszakban valami a klasszikusokban, a mi a lelket felemelte; százával tud- nók erre a példákat felhozni. Azok a régi tanítók olyasmit is találtak bennök, mi által az ifjúság szivéhez férhettek, míg jelenleg tanár és tanuló az egész középtanodai pályán keresztül nem tesznek egyebet — tisztelet a kivételeknek — mint folyton alaki bajokkal gyötrik egymást. Lelkesülni, felemelkedni klasszikus szellemben és felfogás által ma már nem divatos. Hisz tudunk esetet, midőn a harmadik osztály növendékei megmosolyogták C. Nepos hőseinek egyszerűségét; és a klasszikus tanulmányok eredményeit huzamosabb idő óta megfigyelve azon meggyőződésre jutottam, hogy e tanulmányoktól azért búcsúzik el a fiatal ember, midőn a középtanodát elhagyja, mert rája nézve azok összes berendezésökben egészen idegenek maradnak az egész tanfolyam alatt olyany- nyira, mikép a közöny külső kérgén sem tudnak áthatolni. Az ifjúság tanulja ugyan, mert a rendszer megköveteli, de a középiskolán túl felhagy velők, mert az életben nem érzi azok alakitó szükségét. És a tapasztalatok után bátran állíthatni, hogy a mai ifjúság a klasszikusokból egy szemernyi formatökélyt és szellemet sem visz magával az életbe s hogy a gymnasiumi két kiválóan humán tárgy ma csak annyiban, vagy tán még annyira sem hat humanistikus módon, mint a természettudományok bármely ága. A hiba, azt gondolom, nem a klasszikusokban van, hanem a rendszerben.

Azonkívül voltak a régi iskolában még egyéb tárgyak is, melyek folytonosan a szívhez szóltak, a melyeket a mostani rendszer, bár összeszorítva már csak tűr, hogy meddig: nem lehet megjósolni; végül, akkor az iskola alapelve a nevelés volt, jelenleg pedig a félszeg tudálékosság gyönyörű fája gondoztatik ott. Abban is előnye volt a régi iskolának az új fölött, hogy amaz a tanulót égészen a magáénak mondhatta, míg ez csak félig teheti azt; abbau a tanári testületnek a