Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1877
24 E nagyság másképpen hat az érzéki, másképpen a szellemi emberre. Az érzéki ember az érzéki lét feltételeit látja veszélyeztetve e nagyság által, s parányisága s — ily hatalommal szemben — tehetetlensége érzetében fél. A szellemember pedig a fenség nyilvánulásán — az erő, végtelenség, szabadság érzéki formáján — keresztültörvén, az eszméig jut, s abban nem egy külön, talán a szellemi lét feltételeit fenyegető veszélyes elemet, hanem lénye tartalmának egy részét ismeri fel. Jól érzi magát, élvez, gyönyörködik. Azért mondjuk a fenséges érzelmét lesújtó és felemelő, tehát kevert érzelemnek. Igen, lesújt és fölemel. Lesújtja az érzéki embert, midőn a nagysággal szemben kicsinységére, a hatalommal szemben tehetetlenségére, a szabadság végtelenségével szemben az érzéki lét rablánczaira figyelmezteti. De felemeli a szcl- lemembert, midőn a véges — bár csak az ész által egységemindig akad nagyobb, mely mellett az eddig nagynak tartott — kicsinnyé lesz. A legnagyobb begy a földön a földdel összehasonlitva — kicsiny. A föld a nappal, a nap a mi naprendszerünkkel, a mi naprendszerünk a világegyetemmel összehasonlitva — kicsinyek. — A nagyság megállapítása, a mérés, vagy az értelem szabályai szerint számfogalmak által, vagy tisztán érzéki utón szemlélés, illetőleg érzéklés által történik. Első esetben a mérés logikai v. mathematikai s különösen a matkematikában nyer alkalmazást; a második esetben a mérés aestbetikai, és helyén van ott, hol nem kérdezzük, vájjon a mértékegység hányszor foglaltatik a mérendő meny- nyiségben, hanem egyszerűen a tárgy alakjegyeit foglaljuk össze egy egységbe.— A log. v. math. mérés nem ismer maximumot, mivel ez a végtelenig mehet; de az aesth. mérés hamar eléri azt (a maximumot), mivel c mellett a tárgynak egy szemlélhető egész körvonalozott formájában kell megjelennie, Itt felfogás és összefoglalás (apprehensio és comprehensio) összejátszanak. A felfogás kisebb, az összefoglalás már gyakorlottabb értelmi erőt követel. Ha a felfogás egymásutánjában az előbb felfogott részek kezdenek a tudatban elmosódni: az egésznek összképét, a részek harmonikus egysé- g ét már elejtettük; igy történik azután, hogy a résznek egységében meg nem jelcnithető nagyság, mint valami végtelen, megmérhetlcn jeleukezik. I)c az ész mindenben és mindenütt egységet, harmóniát keres, s a feltétlen totalitás eszméje által a részeiben meghatározhatlan fölé kerekedik, s mint ilyen magát egész fenségében mutatja be, bebizonyítván, hogy ott is van egység, hol a részek sokaságával megküzdeni nem tudó többi (alsóbb) szcl- lemerő az egység feltalálásában tehetetlennek bizonyult. Az észfenség glóriájának mindent megvilágító sugaraival van itt dolgunk; s éppen e fenségnek érzete kelt magas aesfhetikai gyönyört a szellememberben.
