Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1854

1682. Ibrahim budai vezérpasával s a zultán parancsára Apaffy erdélyi fejedelemmel egyesül, s megveszi Szathmárt, Kassát, Epeijest. Innen újólag Fülek felé tart — megtorlandó négy év előtt kapott sérveit. A környékben lakott nemesség és polgári katonaság a várba vonult, kikkel az őrsereg száma mintegy 2,000. főre emelkedett. Ez alatt Tököli is magyar, erdélyi és török hadakkal Fülek alá nyomul és tábort ver. Az ostrom augustusban kezdődött, 1682.

A dühöngő babok zajgásinak Koliáry sziklalelkületén kelle megtörniük, ki mindent meg- tőn a vár védelmére, s oly elszánt lélekkel állt a maroknyi had élén, mint Leonidas a Thermopy- laek hősei előtt. Jelenvala a legveszélyesebb helyeken, a ledöntött falakat újra fölrakatta és meg- erősíté; katonáit bíztatá, bátorítá, jutalmazta. Szívreható szavakkal mondogatá: mily édes és dicső meghalni a honért! mintegy készítgetve őket a szent eltökélésre, mely lelkében szilárdul élt: a várat semmi körülmények közt föl nem adni.

A város és vár szakadatlanul lövetett; a város lakói tehát látván, mikép az ellenségnek minden részről ellenállni képtelenek : felgyújtván saját lakaikat, a várba vonultak. Az égés két hétig tartott. Elveszvén a város, az ellenség közelebb jutott a várhoz, melyet teljes erővel rohan meg,, majd a harczok viharában föladásra szólítja a várbelieket. Koháry és bajnok társai méltó boszon- kodással hallják azt, s bátran válaszolják: mikép a várat, míg egy csep vér buzog ereikben, vé- delmezendik. Fölfortyant erre az ellenhad, s még dühösebb ostromot kezd. Az ágyágolyók sűrű zápora hull a várra; az ide vonult nők sikoltásai, kik a golyóktól megcsonkított vagy kettészakított gyermekeiket ég felé emelve siratták, csiiggesztőleg hatottak a várvédőkre, kiknek csekély száma is olvadozni kezdett a szakadatlan ostrom és ótalom súlyos terhe alatt. Kün pedig pezs- gett a sáskasokaságú ellenség. Segédhad, mit a királytól reméltek, nem érkezlieték.

Aggodalmuk tetőpontra hágott, követelve kívánták tehát vezéröktől: ereszkednék az ellenséggel alkudozásba. „Mi—igy szóiénak—örömmel viselnek a háború terheit, s hazánk sorsáért nem rettegnők a halált, ha meggyőződhetnénk, mikép kiomlandó vérünk az ország és nemzet boldog létének és szabadságának leend kútfeje, s általa király és nemzet egyként dicsőittetik. De a. férj- s apai érzés és kötelesség kemény parancsokat harsog füleinkbe. Mi fölzárjuk szívünk ajtaját, hogy lássa kiki, mikép e szívek redőiben nem lakik honárulás, sem aljas gyávaság. Mi elpártolni nem akarunk és nem fogunk; de jobbnak tartjuk megegyezni az ellenséggel, s a várat, mely különben is kőhalom már, kedvező föltételek mellett átadni, mint hanyathomlok rohanni a bizonyos veszélybe, s szerelmünk kedves gyümölcseit török fegyverek élétől elveszni engedni. Mi, látva az ellen legyőzhettem hatalmát, hírkoszorú nélkül halunkéi, s a haza boldogságát még sem eszközöljük. Lépjünk tehát alkura, mit semmi törvény nem ellenz, mit a józan ész sugal, mit a népek példája tanít.“

Rendületlen kebellel hallá mindezt Koháry a várparancsnok, s mint királyi oroszlán áll rettegni soha nem tanult lelkének teljes erejével riadt népe előtt; majd megzendül ajkain a szó, mint ünnepélyes mennydörgés. „A föladás fogadásom- és fogadástokkal ellenkezik. En elhatárzám a várat végleheletig védeni. Nem hittem, hogy a haza védelmében ily kislelkűek legyetek; hogy az élet és család mulékony javait gyáva önzéssel a közjónak és valódi dicsőségnek elébe tegyétek. Kitartás, vaskitürés illeti a bajnokot. Avagy nem tudjátok-e, mikép a közjó s annak méltósága előbbre való tenjavatoknál ? Törpe önösségén fölülemelkedve vesse meg az ember a hitvány élétet ott, hol a nemzet üdve, sorsa kér áldozatot. Ám múljék el a mi nevünk; hulljunk hírkoszorú nélkül a porig lerontandó várfalak alá: csak a szeretett haza neve legyen halhatatlan; veszszlink el mi: csak a nemzet éljen örökké! S minő hűséget és kötelességet teljesítünk hon és király iránt, ha föladjuk a várat? Keblemben, újra mondom, azon eltökélt akarat él, hogy a várat át nem engedem, s nehezüljenek bár fejem fölé az események legsúlyosabb csapásai: magamat gyáván meg nem adom. Az Örökkévalónak színe előtt s előttetek esküszöm, hogy tisztemet teljesítendem.“- 6 —