Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1853
A mult században mindkét iskola számos párthiveivel megnépesedett. A vita mindkét vészről hevesen folyt: s az eredmény, a siker ...........itt is a középen mutatkozott. — A human isták ugyanis, a humanitás szóra támaszkodva, elvül állíták: „fo feladat az embert általában emberré képezni , mi csak a philologiai, vagy az úgynevezett humanistikai tanulmányok által eszközölhető.“ Míg más részről a realisták, a régi nyelveket, s velők a históriai tudományosságot, csekély hasznúnak, s haszontalan tehernek tekintvén, mint gyakorlati elvet, követelőleg sürgették: „az ifjút dolgokra, nem szavakra kell tanítani; mert a nevelési oktatás főcélja a lehető legnagyobb közönséggel hasznos ismereteket közölni.“ A vita nagy tűzzel, s Franciaországban nagy elkeseredéssel is folyt; míg a jelen század negyedik évtizedében a realisták fölülkerekedésével végződött. Mi azonban e diadalnak nem tapsolunk. A régiségből átvett alapmondatok: „medium tenuere beati; medio tutissimus ibis; in medio virtus,“ tanrendszerünkre alkalmazva is kijelölik azon határokat, „quo3 ultra citraque nequit consistere rectum.“ Nyíltan kijelenteni nem tartózkodunk, miszerint mi feltétlenül egyikhez sem ragaszkodunk, s mégis mindkettőt elfogadjuk — lényünk kettős állományánál fogva — bizonyos feltétel alatt, mely a vállás-erkölcsi nevelésben leli határozott kifejezését. Távol minden pietisticus borongástól, a vallás szentségének boldogító érzetétől egészen áthatva, öszhangzásba hozzuk mi a humanistikai tudományokat a reál ismeretekkel, de azon örök alapon, melyet az emberiség nevelő édesanyja, az egyház, vallástanító s nevelő — és így valódi műveltséget eszközlő erejével az isteni igazságokból összeállítva, minden emberi tudalom s valódi erkölcsi lét meg nem ingatható s egyedül boldogító alapjául kijelel s felmutat. Nagyfontosságu szempont ez főleg századunkban, mely a felvilágosodás korának oly édeshizelgőleg szokott neveztetni; midőn az erős megrázkodáson átment közbirodalomban a válaszfalak leomolván, az osztályok a birodalmi népegységben összeolvadtak, s így a földnép, a polgár gyermeke alkalmat nyert magát a legnagyobb méltóságra kiképezni, míg a születés által magas polcra emelt, de a világ követeléseit számba nem vevő, hideg mellőzés tárgyává alacsonyúl. ') Kitűnő figyelmet igényel itt azonban az, hogy míg a kiképzés pályáján az élettudományok után iramodik a serdülő nemzedék, a fensőbb rendeltetéséhez bizton elvezető valláserkölcsi létalapot folyvást szemei előtt tartsa. Mert a kiképzettség csak akkor teljes, ha minden oldalú; nemes szívű emberbarát, s a társadalom jó polgára csak a vallás-erkölcsileg nevelt, csak az igazán jámbor ember lehet. Az álladalomnak mind polgári, mind erkölcsi rétegeit felzaklató bonyodalmak után , a köznevelés gyökeres átalakítása már csak ezen lényeges tekintetnél fogva sem soroztathatott a halasztható birodalmi ügyek tömkelegébe. Munkához kellett tehát látni e téren is. A nagyszerű feladat megoldása az államférfiak által megkisértetett. Komoly munkálatuk eredménye a birodalmi tanrendszertervben van kifejezve. A dualistikai rendszert, a birodalmi köznevelés eme bipartitumát, tehát bújuk; sőt — mint a főhatalomnak közcélra törő végrehajtói — életre alkalmazzuk is. Értekezésünk kitűzött tárgyának természete távol tart bennünket annak fejtegetéséről, ') Olv. icle szolgáló közfigyelemre méltó t. értekezését egy szakavatott fél fiúnak: „A tanítási rendszerekről, különösen a liumanismus és realismusról.“ Tudománytár. 1842. XI. köt. 350-—3G9. 11.
