Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1853

— 15 —

Addigi« célszerűnek láttuk munkánk alapvonalaiból vázlatot alakítva, azt illető szakem- embereinknek, különösen pedig a közoktatás nehéz pályáján fáradozó magyar tanári-testületnek, e lapokon bizodalomteljesen—távol minden negédlet- vagy nyegleségtől—bemutatni; hogy így minden szakértő, alapjában felfogván a vállalat érdemét, benne figyelem ébredjen, s részvét melege keletkezzék, mi nélkül vállalat sohasem létesülhetett.

Előrebocsátva, hogy szótárunk közönsége kiválólag a tanodák serdülő népe: ennek képzésirányában kellett tehát szerkesztésünknek haladnia. Csalatkoznék azonban, a ki szótárunkat a tanpályán áthaladt értelmiségre hasztalan irodalmi jelenetnek tekintené. A körül forog itt a kérdés: tiszta, classikai latin nyelvet akarunk-e, vagy középkori deákos badarságokat? Ez utóbbiakkönyv- és levéltáraink sajátjaivá lettek mindörökre; élet többé nem mosolyg feléjök. A közelebbi gyásznapok előtt leélt korszakában nemzetiségünknek, fényes diadalt nyert nemzeti nyelvünk ama deákos badarságokon; minek pragmája fénybetűkkel van megírva az 1844. évi 2-d t. cikkben. Azóta viszonyaink lényegesen változtak; de nemzeti nyelvünk a közbirodalmi egyenjogú népegység erős alapján megdöntetlenűl áll. Mi hogy tovább is éljen, viruljon és erősödjék, gyámeszközeűl elfogadjuk ugyan a classicismust, s ily szellemben készült szótárunk is: de a középkori béna és korhadt deákságnak támaszbotul szolgálni egyátalában nem fog. Azért derék Verbőcin k számtalan műszavait itt hiába keresitek. De még a középkori chronisták barbár szólíalmazának sem leend lomtára munkánk. Ali az egykor hatalmas Romának azon nyelvét karoljuk fel, mely fényes és dicső, mint volt maga a birodalom és nép, mely azt hajdan beszélte, s mely, míg szép érzés lakik az emberi kebelben, elenyészni nem fog. A ki e nyelvet keresi, ezt tiszteli: annak igenis vezérkönyv lesz szótárunk, habár túltette is már magát a tanpálya körén.

A mondottakból önkényt folynak az alapelvek, melyek szótárunkon, mint életidegek, végig húzódnak. Miket egy csomóba foglalva, itt adunk.

Az iskolai szótár vezérkönyv lévén a remekírók fejtegetésében, oly szerkezettel kell biruia, melynélfogva az, — minden egyéb segédszer nélkül — képesítse a tanulót feladványai elkészítésére, s még éx-ettebb korában is segédkönyve maradjon. E tekintetnél fogva az iskolai célú szótár csak a remekírók, s ezek közöl is főleg azokra teijedhet ki, kiket a tanodában vagy olvasnak, vagy olvashatnának. Ilyenek pedig

1. a régibb Íróknak (Ennius, Accius stb.) azon töredékei, melyek a remekírókban fen- maradtak, pl. Lucretius, Plautus és Terentius. Továbbá

2. az úgynevezett arany- és ezUsUcori (azaz: Kr. e. 78. és Kr. u. 117. év közt élt) irók mind; csupán azokat véve ki, kik—mint Petronius és Martialis — ei'kölcsi tekintetből ki vannak a tanodából rekesztve, s kiknek olvasására nem is kell segédkezet nyújtani. Szintúgy kizárandó azon átalános érdekkel nem biró nehány iró, kiknek munkái az ismeret valamely külön ágára szorítkozván, részletes tanulmányozást feltételeznek, és több ezer részint görög, részint úján képzett, egyébiránt használhatlan műszókkal töltenék el a szótárt; ilyek az úgynevezett gazddszali irók (scri- ptores rei rusticae); továbbá Vitruvius, Celsus, Plinius terményrajza (história naturális; kivéve átalánosb tartalmú czikkeit); a költők közöl: Lueanus, Statius stb.—Ugyanezen didaktikai szempontból

3. a Il-d. század közepén kezdve mindinkább sűlyedö latin irodalomból csak Aul. Gel- lius, Eutropius és Justinus vehetők fel, mint kiknek nyelve elég tiszta, és munkáik tanulságosak.

Az így kiszemelt irók magyarázásában is különbség teendő. Legnagyobb gondot kiválólag azon irók igényelnek, kiket a szakértők átalánosan legnevezetesebbeknek tartanak. Ilyenek tud