Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1853
— 12 Es ennyi, mit latin-magyar szótárirodalmunk múltjára vonatkozólag vázolni szükségesnek tartunk, hogy nemzeti irodalmunk ezen ágának fejtekezési menetét figyelemmel követvén, azon eszméletre emelkedhessünk, mit és minőt bírunk e téren mint ősi hagyományt a múltból, s mit követelnek tőlünk e részben jelen korunk viszonyai. 3. §. Latin-magyar szótárirodalmi mozgalmak. Szótárirodalmunknak alaposan felfogott múltja, a jelen korviszonyok komoly felhívása, s keblünk hajlamának ezen irodalmi tér felé irányulása, egyiránt buzdítólag hatottak azon elhatározásunkra, miszerint a clas sici sinus emelésére szolgáló segédeszközök kiállításában erőnk parányiságát megkisérlenők. Életpályánkon régi elvünk: Doce, aut tace. Elhivatásunknál fogva a hallgató rendszerhez nem tartozhatunk. Hogy pedig okosan szólhassunk, az időjelekre kellett pillantanunk. Álláspontunkon lehetetlen volt irodalmi törekvéseink irányzataiból, s a közoktatási új rendszer alapelveiből legott fel nem ismernünk azon egyik végcélt, melyben a classika literatura alaposb tanulmányozásának regeneratioja határozódik. Alapból kell az épitésnek megindulnia. Per augusta ad augusta. A romai irodalom tanulmányozásának alapjául pedig a tanrendszerterv ') Corn. Neposnak egyszerűen szép, könnyű- folyású s aranykori tisztaságú nyelvét jeleli ki, mint olyannak, ki szabad leikével, hon- és rény- szeretetével, egyszerű gyönyörű formáival míg egy részről a nyelv szellemébe önkedveltető módon beavat, más oldalról a romlatlan ifjúság fogékony keblét nagy és dicső érzelmekkel ékesíti fel. A régiség e kedves emberének mind jellemző modora, mind nyelvszépsége mélyen meghatván, azon elhatározásra birt, hogy annak alapos tanulmányozását sükeres eszközökkel elémoz- dítsuk. E célból fogtunk Corn. Nép os életrajzainak fejtegetésében egy vezérkönyvűl szolgáló latin-magyar kéziszótár szerkesztéséhez azon reménynyel, hogy sikerülend talán az ó irodalom remekíróinak alapos tanulását ifjúságunk körében elmozdítanunk, s egyszersmind nemzetünk jobbjainak aggodalmát némi részben enyhítenünk. Mert általános honunkban még most is a panasz, hogy a tudós pályára készülő újabb nemzedék a latin nyelv alapos ismerete nélkül hagyja el a tanodák küszöbét. E panasz alapoka nemzeti viszonyaink, hibás ó tanrendszerünk, s némileg iskolai kopár irodalmunkban fekütt. Ugyanis, átalakulási korszakában tág'ítván a magyar a deák nyelv sorompóin, melyek nemzeti nyelvének szabad kifejlését századok hosszú során át zsibbasz- tólag korlátozák, a megvetésnek nem kis adagával illette a bitort: nem csodálhatjuk tehát, ha e gúnyos lealázás a közéletből behatva a tanintézetekbe, a serdülő nemzedék fogékony keblét is gyűlölettel tölté el iránta; minek később, haladás helyett, hátramaradás lön díja. „Holott — egy jeles műtudósunk megjegyzése szerint “) — épen most, midőn a latin nyelv helyet adott a nemzetinek nem csak az életben, hanem a közoktatásban is, kettős gonddal azon kellene lennünk, ne hogy a deákság rabbékóit leráztunkban, azon virágláncok is elszakadjanak, melyek az új világot a classikus korhoz bilincselik; nehogy a bitorlóval a jótevét is eltaszítsuk, a héjjal a gyöngyöt is elvessük.“ — Állításunk igazságát bizonyítja a magyar akadémia évkönyveinek első kötetében 3) *) L. Entwurf der Organisation der Gymnasien stb. 24. §. 23. 1. “) Toldy. — L. Czuezor i. m. a bevezető értekoz. VIII. ;|) Pesten, 1833. 4r. 78. 79. 11.
