Katolikus Főgimnázium, Kolozsvár, 1852
— 18 — 2. Lapozás és ívszám seliol. 3. Az írásjeleket illetőleg, csak pont (.) használtatik; mi a mondatok elválasztására is szolgál, és pedig minden kiilönböztetés nélkül, a sor alsó vonalán. 4. i, miként érintők, háromféle használtatik vegyest, minden helyesirási szabály nélkül. 5. Az elválasztás kettős, vízirányos (inkább német) kötjellel történik, s nem csak a sor végén, hol a szó megszakad; hanem az áriáit szótag mellett, a sor elején is. 6. Rövidítései, mint egyéb deák codexeké, felette számosak, melyek a XlII-d. század vége óta nagyon elhatalmaztak. 7. Az el kötszó, betűkkel is ugyan; de váltogatva, a mai arab kettőshöz hasonló jegygyei is gyakran eléfordul. 8. A krónikánkban használt számjelek, kizárólag a romai rendszerhez tartoznak. 9. Az első tizenkilenc lapon a fejezetek, szakok, tulajdonnevek s pontok után következő szók kezdő betűi cinóberrel jeleltettek ki (1. a metszv. I. sz.); mi a középkor harmadik időszakának irásdivatára mutat. A huszadik laptól azonban végig, e betűfestés megszűnik; sőt a fejezetekben a szöveg kezdő betííje is elmaradt. Mik oda mutatnak, hogy a mű teljesen el nem készülhetett. 10. Betűjellemeit tekintve, azok kapcsolatos tört sarkú új-got Írásra mutatnak (1. a metszv. I. sz.) Erről kiki legott meggyőződik, ha—egyéb emlékeinken kívül — a Jászay-codexben álló, meglepőleg csinos másolattal ') hasonlítja össze krónikánkat. Es így mindazoknál fogva, miket koriratunk Írásának külső s belső mibenlétére nézve, magából a krónikából elvonva, felhordánk, bizton tehetjük e régi történeti emlékünket a XV-d. század első negyedébe. 11. §. Krónikánk előnye s fogyatkozásai. Értekezésemre vonatkozólag, könnyen támaszthatná valaki t. olvasóim közöl azon kérdést: mi tehát mindebből a tanulság és haszon a hazai egyetemes irodalomra, s ennek szerencsés művelői vagy csak pártolói s tisztelőire nezve ? A kérdés sokkal fontosb, hogysem a felelet reá, értekezésemből kimaradhatott volna. A helyett, hogy fajtánk őstörténelmével tisztában volna, sok tekintetben halhatatlan Horvát Istvánunk, metaphysikai szemlélődései, ábrándos eszmehajliászatai, ügyetlen szójátékai, s általában célhoz nem vezető kicsided pepecsélése által, azt még inkább zavarba bonyolította, s így valóság helyett ábrándban hagyott. így vagyunk nyelvészetünkkel is. A Révaiféle biztos útat elhagytuk, a szemlélődő bölcsészet karjaiba vetvén magunkat. Hová jutunk? A jövő mutatja meg. A nemzet tapsa azonban aligha lesz a nyelvmarcangolás jutalma. — Hogy tudományosságunk nemzeti irányban haladjon s emelkedjék, le kell szállanunk a szemlélődés légtartományából a valóság mezejére. Es e téren fogadnak bennünket őstörténelmünknek korunkra eljutott emlékei, a krónikák. A feladat nagyszerű: tehát erőt is olyant igényel. Ez pedig nem kevesebb, mint őstörténelmünk alkatrészeinek harmóniáját eléállítani, krónikáinkba öszhangzást hozni. Hogy ezen, mint szilárd alapon, fejlődhessék s emelked- liessék a „testis temporum, magistra vitae, nuntia vetustatis“ a valódi nemzeti történelem. Míg ez nem létesül, addig régi földrajzunk is — minek oly érezhető hiával vagyunk, — a jámbor óhajtások közt vesztegel. Néhány tudós férfiú fáradozott ugyan már e rögös téren szép sikerrel, s törekvésok a nemzet hálájával találkozott, A Budai és Pozsnyi krónikák t. kiadói teljes mértékben kiér- *) *) L. Régi magyar nyelvemlékek. Kiadta a magyar tudós társaság. Ill-d. köt. Budán. 1842. 4-r. a 17-d. lap előtt.
