Az orvosi tudomány magyar mesterei (Budapest, 1924)

Bevezetés

26

kételkedhetett abban, hogy keresztfáig kitart mellette. Fok- ról-fokra idegesebb, izgatottabb lett, míg végre 1865-ben

— amitől környezete és barátai már jó ideje tartottak — különösen egy tanártestületi nagyon heves ülés közben ideg- rendszere végleg megtorpant. Bécsbe vitték és ő oda tért vissza, ahonnan kiindult, a „Wiener allgemeines Kranken- haus“-ba, hol augusztus 13-án meghalt „an Gehirnlähmung“. Ideiglenesen a schmelzi temetőben helyezték nyugalomra.

De az ilyen halottak glóriás fővel szállanak ki sírjukból. Egy évtized után győzött az ő tana végig a világon, hulláját visszahozták szülőföldjébe és az 1894. évi közegészségi kongresszus alkalmából a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében tartott ülésen Hüppe — akkor prágai tanár — a nemzetközi társaság előtt emelt neki tudományos értékű emléket, az ülés után pedig a hallgatóság kivonult a kerepesi temetőbe, hogy hálás kegyelettel leplezze le síremlékét. Nemzetközi hozzájárulással emlékszobrot állítottak neki az Erzsé- bet-téren, amely előtt az 1909. évi orvosi kongresszus alkalmával az egyes nemzetek képviselői külön szónoklattal hódoltak az ő emlékének.

És ekkor előállottak a németek és német hangzású nevén indulva, most maguknak reklamálták „den Pester deutschen Semmelweis“. A franciáknak volt egy miniszterük, akit Spul- lernek hívtak, vájjon merte-e valaki kétségbevonni, hogy

— azért, mert német a neve — nem francia1? Nekünk pedig volt egy közoktatásügyi miniszterünk, akinek Trefort volt a neve, akinek éppen az orvosművelődés annyit köszön, mint senki másnak; vájjon merte-e valaki kétségbe vonni, hogy magyar, azért — mert francia hangzású a neve? Ezzel szemben azonban ők du Bois Reymond-ot sajátjuknak — németnek — vallják. Ha éveken keresztül támadták és tagadták a magyar Semmel weist, akkor nem hagyjuk ma azt a Semmelweist sem, akit a világ végre elismert.

Nemes csúfolódása a sorsnak, hogy rendjel, cím és rang nélkül halt meg, de ott ül lábainál az anyaság remek képe és az idők végzetéig ő reá szegezi hálás tekintetét — az emberiség egyik legnagyobb jótevőjére.

Az egyes embernek a halál kijátszhatlan végzet, az emberiségnek pedig megújhodás. Most is így volt. Érdekes és több tekintetben tanulságos az, amit a derék Sauer Ignác-