Az orvosi tudomány magyar mesterei (Budapest, 1924)
Hirschler Ignác: Id. Bókai János
176 valaki elképzelni, milyen aggályossággal járt ő el azok közölteté- sénél. De hogy elégette ő a nonum prematur in annum-ot, s tapasztalásának dús kincse vele lett eltemetve, csak azért, mert nem tartotta azt teljesen biztosnak és közlésre megérettnek! És mily kicsinyre fogta ő saját írói tehetségét! Jóllehet, hogy tizennyolc éves koráig nem tudott magyarul, a megtanult nyelvvel könnyedén bánt el, s tiszta, világos, tárgyilagos irálya volt; dacára ennek, minden mondat aggodalmát keltette föl, mely némelykor csak irodalmi szakférflakkali tanácskozás által volt lecsendesíthető. Ugyanezen hiánya az önbizalomnak volt oka, hogy nem szeretett nyilvános helyen beszédet mondani, s társulatunk üléseinek vezetésénél nem egyszer jött némi zavarba, mert nehezen tudta elszánni magát arra, hogy saját nézetének kijelentésével tisztázza a vitát, vagy a szavazás előtt határozottan kimondja a formulá- zott kérdést. Hiába, a szerénység kétes becsű erény ott, ahol vezérelni kell. Nem-e feltűnő, hogy Bókái, kinek művei külföldön talán a legnagyobb elismerésnek örvendenek valamennyi hazai orvosi közlemény közül, nem volt tagja a Magyar Tudományos Akadémiának? Ez is némiképen következménye annak, hogy mily komolyan vette ő a dolgokat. Hivatott férfiak felszólítása folytán magamra vállaltam annak idejében megtenni az illető javaslatot; de ezzel éppen akkortájt állottam elő, amidőn mintegy divattá vált minden jelöltet egyszer-kétszer megbuktatni. Ez már eleve megpecsétel- tette körülményességgel kidolgozott javaslatom sorsát: Egy-két szavazat hiányzott a megkívánt kétharmad többségből. Fiatal tudósaink szépen megadva magukat, nem restéinek másodízben is kiállani, Bókáit azonban nem volt mód rávenni, hogy beleegyezzék új kísérletbe. * Pihenőt meghitt családi körben, néhány hű barátja között keresett és talált is; kártyázni nem tudott. Nagyon szerette a klasszikus zenét, megmaradván benne ez iránt az eleven érzék még fiatal korából, midőn maga is értett egy pár hangszerhez, kivált a gordonkához. Ezenkívül igen kedvelte a színházat, főleg nemesebb drámai előadásokat. Életének azonban mindig csak az adott igaz zamatot, ha megint ellátogathatott kedves szülőföldjére, melynek lakói annyira szerették és büszkeséggel nevezték magukénak: s onnan fel-fel- rándulhatott pompás erdeibe a Tátrának, melynek magas ormai oly nagyszerűen és egyszersmind oly nyájasan tekintenek alá az ő szeretett Iglójára. Bátran nevezhették földiéi őt a magukénak, mert valóban az övék maradt utolsó leheletéig; igazi szülöttje a Szepességnek: szorgalmas, mesterkéletlen, takarékos, tevékeny, szerény, szívesen segítő és mindenek fölött esküdt ellensége külső kitüntetések hiú fitogtatásának, szóval teljes tudattal és meggyőződéssel egyszerű polgár. Hogy nem maradt szegény, mint ősei voltak, valóban nem rajta múlott, mert mert pénzszerzési érzékkel ugyancsak kicsivel bírt, s csakis rendszeretetének, háztartása bölcs szabályozottságának köszönhette, hogy övéinek szerény vagyont hagyhatott hátra. Hányán nem lesznek azok közül, kik gyermek- és ifjúkorukban
