Az orvosi tudomány magyar mesterei (Budapest, 1924)

Hirschler Ignác: Id. Bókai János

175

Csak egyetlen óhaj töltötte még keblét: új, helyes hygienikus «Iveken alapuló kórházat építhetni, annyi ágy számára, hogy úgy a város, mint az egész ország folyvást szaporodó szükségletének kellőképen meg lehessen felelni. 1865-ben Helvetiában való tartózkodásom idején levelet kaptam tőle, azon sürgős kérelemmel, hogy semmi szín alatt ne mulasztanám el megtekinteni a baseli új ^yermekkórházat. Mennyire fénylett szeme, belső gerjedelmében hogyan gyulladt ki arca, midőn azt a szép házat — két nagylelkű nővér ajándékát — körülményesen leírtam, élénk színekben eléje állítottam. Lelkét emelte az a gondolat, hogy ő itt nálunk, második szülővárosában, hasonló intézetet fog majd létrehozni. Közel húsz év múltán ezen hő vágyának láthatta is beteljesedését, de csakhogy elért céljától örök búcsút vegyen. Nemsokára az új kórház megnyitása után betegedett meg és meghalt 1884 október 20-án.

Bókái nemes szívének minden szálával csüngött a Szepessé- gen; a kis városhoz, ahol született, mindvégig melegen vonzódott, s évente el-eljárt a földre, hol gyermekéveit tölté, s amelyet „a jó emberek földjének“ szokott volt nevezni. És jó ember volt ő maga is, túlságig jó, önzetlen, igazlelkű, szívélyes ember. Egész jelleme fény- és árnyoldalaival egyetemben szívének jóságából fakadt. „Puritanus lágy szívvel“ csaknem ellenkezésnek látszik, ő benne ez meg volt testesülve. Szigorú csak önönmaga iránt tudott lenni, mások iránt önfeledésig engedékeny és türelmes volt. Kivételt itt csupán a kórházi személyzet tett, de itt is egyedül oly dolgokban, melyek a betegkezelés és ápolás rendszabályaira vonatkoztak; ezekben drákói szigort tartott fenn mindvégig.

Ha e tekintetben követelő volt, saját buzgalma például szolgálhatott mindenkinek. Ügy volt eleintén, hogy együtt távozunk a kórházból a rendelés után, ámde dacára biztatásának, miszerint már mindent végzett, csakhamar rájöttem, hogy biz' én az ily ígérgetésre nem sokat hajthatok, mert ha vége is volt már régen a rendelésnek, fején a kalap, szájában az égő szivar, ez mind nem azt jelenté, hogy nohát megyünk; mert hol gyermeksírás csalogatta vissza, hol meg valami hibásan alkalmazott kötés ötlött szemébe, melyet legott kellett kijavítani, hol még egy ápolónőnek kérése volt még hamarjában meghallgatandó, s ha végre-valahára szerencsésen lejutottunk a lépcsőn, s a házmesternek is meg volt mondva az utolsó szó: akkor minden bizonnyal jött még egy szegény asszony nyomorult gyermekével, ki csak rövidke két órával késett el. No most azután nem volt hatalom, mely az igazgató urat képes lett volna visszatartani; gyorsan neki a lépcsőnek újból, hogy legalább a segédorvosnak ajánlja sürgősen az új klienst. A segédorvos, ki már harmadízben mosta volt meg kezét, aligha nagyon lelkesedett a dolgon.

A komolyság, a kötelességeinek egész körében tanúsított kemény szigor egybe volt kötve azzal, hogy valóságos utálat fogta el minden frivolitás ellenében és mi sem verte le annyira, mintha ilyesmire a tudomány, vagy az orvosi hivatás mezején akadt; azonban csak nagy ritkán hallottunk tőle gáncsoló szavakat, kárhoztató ítéletet pedig soha; ő egyszerűen visszavonult és hallgatott. Saját tudományos munkái — amint már említém — búvárkodásának lelkiismeretes és óvatos voltát bizonyítják, s éppen ez -az, mi értéküknek maradandóságot biztosítanak; de aligha képes