Az orvosi tudomány magyar mesterei (Budapest, 1924)
Hirschler Ignác: Id. Bókai János
170 uralkodik. Ha hinnünk lehetne, hogy a nevelés az emberi család minden tagjára nézve majdan azt fogja megcselekedni, amit itt egyes egyénre nézve a véletlen cselekedett, szinte vakító fényben tündöklik képzelmünkben a jövő nemzedékek dicső kora. Hogy tárgyamtól kissé eltértem, Bókainak mint gyermek- orvosnak magas rangjában éppúgy, mint magának a gyermekgyógyászatnak nagy jelentőségében leli igazolását. A paediatriá- nak, mint szaktudománynak lét jogát gyakran tagadták; hazánkban, hol az óriási gyermekhalandóság miatt nem egyhamar fog elnémulni a panasz, az efféle tagadás legkevésbbé van helyén. Persze, a gyermekkornak nincs oly pontos határa, mint teszem a szemnek, fülnek vagy orrnak; az is lehet, hogy a bizalmát féltü családorvost bántja, ha a szülők aggodalma konzíliumra kényszeríti; ámde ahol speciális búvár latok eszközlendők, ahol csupán nagy kóranyagon végzett megfigyelés vezet a kérdések megfejtésére, ahol végre tudományos vívmányok tagadhatatlanul léteznek, ott igenis megvan adva a specialitás, akár elismertetik az az egyesektől vagy a grémiumtól, akár nem. Egyébiránt csak hallani kellett Bókái fejtegetéseit a tanteremben, vagy látni őt a betegágynál, hogy teljesen meggyőződjünk az ilyetén munkaosztás üdvös voltáról. Milyen alaposság mutatkozott itt a gyermeki szervezet megannyi sajátságainak ismeretében, milyen meglepő a részletek sokasága, melyek az ő elemzése folytán jutottak felszínre, s milyen gyors az egész kórkép áttekintése, mely mindamellett még a jelentéktelennek látszó legkisebb kórjelt sem hagyta figyelmen kívül. A bonctani és épélettani viszonyoknak csak évek hosszú során át folytatott szabatos tanulmányozása vezet a kórbonctani vonatkozások helyes elemezésére. Oly búvárnak, ki a legkisebbet sem kicsinyelte, ki előtt a gyermeki szervezet nyitott könyvként feküdt, valóban semmi sem kerülhette ki mindig éber figyelmét. V izsgálati módja mintaszerű volt, mindenre kiterjeszkedő és szilárd rendszert követve a legszerencsésebben vált be kivált mások oktatásánál. Eljárásában mi sem vallott valami lángeszűségre, mi amíg egyrészt meglepi és kápráztatja a tanulót, addig másrészt homályban hagyja reá nézve a helyes utat; nem tetszelgett ő magának csillogó sugallatok és jósolgatások kinyilatkoztatásában, mik a hallgatókra rendesen megteszik a kívánt hatást; — ő, aki a gyermekszervezet titkait oly folyékonyan volt képes olvasni, hozzászokott úgyszólván a sillabizáláshoz, de ha azután egyszer ott állott a meglett szó, annak i-pontját sem lehetett kihagyni. A jellem, az ember egész morális mivolta, semmiben sem nyilvánul félreismerhetlenebb módon, mint a tudomány mezején. Elegen vannak, kiknek becsérzetéhez szó sem fér társadalmi viszonyainkban, ámde tudományos ténykedéseikben az önnönmaguk iránti szigort nem tartják mindig törhetlen kötelességüknek. Nem hogy mala fides forogna fenn; csak elhirtelenkedés, felfedezgetési viszketeg, elbizakodás, s mondjuk, a vérmérséklet okozzák a botlást. Barátunk egy- s mindenkorra meg volt óva az ilyesmitől. Ahol más megfontolt, ő ezt kétszer is tette, ahol más kételkedett, ott ő egészen megállott. Nem mintha a kételyben magában telt volna kedve, mert hiszen nem volt skeptikus, hanem mivel az igazat kideríteni törekedett mindig, hogy eltalálja a helyes utat, nem
