Az orvosi tudomány magyar mesterei (Budapest, 1924)

Müller Kálmán: Korányi Frigyes

163

zik; azért soha nem kockáztatott semmit, minden kezdeményezésnek, mondjuk minden lépésének higgadtan választotta meg kellő időpontját, ami már önmagában is sikereinek nagyrészét biztosította.

Szerette az emberiséget, mint minden erős szív és szerteágazó egész munkájának közös alapját Cicerónak az a nagy emberi szempontja képezte, melynek „Caritas humani generis“ a neve. De nem a szánalomnak azzal az érzelgős felfogásával, amely Seneca szerint csak gyengeség, hanem azzal az államférfim megértéssel, amelyben az ő helyes és egészséges szociológiai érzése is gyökeredzett s amely különösen közegészségi törekvéseiben — így a tuberkulózis elleni küzdelemben is — domborodott ki leginkább és amely megértésnek gyakorlati alkalmazásával és művelésével vélte, hogy legtöbbet használhat a magyar népnek.

Mert jó magyar, jó hazafi volt. Nemcsak azért, mert diákkorában a szabadságharcban részt vett, hanem mert egész valójával ennek az országnak anyagi és szellemi érdekeit iparkodott szolgálni. Strauss Dávid úgy találta, hogy az emberiség a legtöbbeknek túlmagas fogalom, semhogy arra közvetlenül tudjanak emelkedni, hanem hogy legtöbben a nemzeti érzésen keresztül jutnak az emberiség nagy eszméinek felfogásához. Érdekes, hogy Korányinál éppen az ellenkezőt észlelhettük; ő az emberiséget a maga egészében fogta fel és érezte át és ennek nagy céljait és eszközeit, gondolatvilágát és ennek irányait, a haladásnak erkölcsi és anyagi erőforrásait sohasem nézte oly elvontan, hogy mindezeket saját nemzetének szükségleteibe, erőképességébe és más vonatkozásaiba ne kapcsolta és eszerint ne cselekedett volna.

Ebben pedig messzire szóló példáját és bizonyítékát adta annak, hogy igaz, hogy csak sok tudással és egy élet hosszú munkájával — még pedig kultúrmunkával — más téren mennyivel inkább lehet szolgálni a hazát és érdekeit, — mint a politika terén.

Nem ok nélkül íratta egy híres olasz író babérkoszorújára; „Per non dormire“, mert csak a botanika tanítja azt, hogy a babérnak nincs tövise, — az élet mást tanít. Korányi okos ember volt, nem ismert olyan napot, amelynek árnyéka nincs és tudva azt, hogy az élet ingyen nem ad semmit, tudta azt is, hogy kisebb kellemetlenségekkel, nagy gondokkal, hiú reménykedéssel, csalódással, álmatlan éjjelekkel fizeti meg árát az ő ambiciózus nagy működésének és nagy eredményeinek; de férfiasán, szótlanul viselte el mindezt, büszkesége és vas akarata nem engedte, hogy panaszkodjék ezekről, amik csak az ő személyét érdekelték; állandóan úgy viselkedett, mint ama német államférfiú: „a világ csak mosolyomat lássa nappal, álmatlan éjtszakáimhoz semmi köze“.

Rendesen a mások irigysége a személyes érdemnek és értéknek fokmérője; nála ez nem igen talált, mert számottevő irigye alig volt; hallgatag és szinte öntudatlanul látta nála az ember, hogy hódolnak be annak a Nietzsche-tételnek, hogy: nem egyenlő teremtmények között egyenlő jogokról szó sem lehet. Aki mennyit ér, annyi a jussa. •'

A nagy emberek sorsa nem egyenlő, van köztük olyan bab kézzel teremtett lélek, akit csak halála után különböztetnek meg a. többiektől — egy díszsírhellyel.

11