Weisz József dr.: Az erjesztő (zymotikus) gyógyászat (Budapest, 1877)

I. A gyógyászati rendszerek történelmi rövid áttekintése

veszi az ember a maga munkaképességét, vagyis egészségét, általában oly könnyűbe és kicsinybe mint egy gondolatát vagy képzeletét önmagának. Mondhatni semmibe se vesszük egészségünket mi is úgy, mint semmibe se vették azt a régiek.

Pedig ezen, mondhatni számba se vett, egészséges állapotnak fenntartására, úgy régen miként mostan is, mindenki folytonosan, megszakadás nélkül, dolgozik akkor, midőn étkeket, italokat vesz magába, lakot választ, ruházatot ölt, mosdik, fürdik, mozog, dolgozik, gondolkozik, alszik, légzik, a kedvesen ható meleget, világosságot, hangokat, szineket és alakokat keresi, s a kedvetlenül hatókat kerüli. Azt mondhatjuk, hogy az embernek minden fáradalma, munkája és küzdelme ösz- tönszerüleg elvégre csak arra czéloz, hogy helyreállítsa vagy fentartsa egészségét, mit eléggé megbecsülni nem tud, valameddig az birtokában van.

Minden embernél, önegészségére czélzó munkálkodása oly folytonos, oly megszokottá lett gyerek korától fogva, hogy sem a munkálkodás sem ennek czélja, az egészség, fel sem tűnik, számba sem vétetik.

De mihelyt testünk bármely részét vagy szervét külön, vagy mindeniket is együtt nehezebbnek, tétlenebbnek, tevékenyebbnek, érzékenyebbnek vagy életlenebbnek tapasztaljuk vagy épen fájdalmasabbnak érezzük lenni, mint szokott rendes állapotban, betegnek érezzük magunkat s betegnek mondanak mások is, kik rajtunk e rendellenes állapotok egyikét vagy másikát észreveszik.

Az egészséges embernek megszokott rendes működésében volt szabadalmas könnyűsége, egy jelentékenyebb betegség beálltával, leszoritó nehéz bilincsben tartatik. A beteg rendesen nem csak természeti szabadságát veszti el, de a mellett e fogságban még többé- kevésbbé kinzó fájdalmaknak is alávettetik. Következőleg a betegségtől mindenki szabadulni óhajt, s a