Weisz József dr.: Az erjesztő (zymotikus) gyógyászat (Budapest, 1877)

II. A gyógyászat történelméből azt látjuk, hogy annak minden törekvései, ösztönszerüleg, az emberbenlévő élet-erjedésnek rendezésére voltak irányozva

45

Az elébbi példákban megmutattuk az ezen elv szerinti gyógyászati eljárás és kezelés módját, mely minden egyes más betegségeknél hasonló módon alkalmazható.

Csak annyit mégis szükségesnek látunk megjegyezni, hogy ezen gyógyászati elv szerint az általános vérvétel, mint érvágás, minden esetben káros a betegre nézve, mert: vagy általában rósz az egész vérvegyület és ennek beteges erjedése van, ekkor nem javitunk rajta az által ha egy részét kivesszük, mivel a többi rész csak olyannak marad, minő volt, de ellenkezőleg ártunk a betegnek annyiban, hogy nem épen kellő tápnedvét is kevesbítjük ; vagy, mint rendesen lenni szokott, a lázas betegségnek egy helyleges lob szolgál gocz- és kiindulási pontul, ekkor pedig az érvágással ismét csak ártunk, a mennyiben jó vért veszünk ki és a roszul erjedőt a lobos goczban meghagyjak.

Az általános vérvételnek, az úgynevezett érvágásnak, káros következéseit csakugyan a józan tapasztalat be is bizonyitotta, s eleitől fogva mostanig minden értelmes és lelkiismeretesen figyelő orvos azt el is Ítélte. De a gyógyszerelés a betegre nézve, főleg heveny betegségekben, épen oly természetes, helyes, czélszerü és indokolt, mint az éhesnek táplálékot, a szomjazónak vizet, a fuladónak levegőt sat. adni.

Az igaz, hogy a gyógyszereknek adagolása az allopathák által olykor igen nagy mennyiségben, sőt általában bizonyos betegségeknél épen helytelenül is gyakoroltatott és gyakoroltatik. épen úgy. miként ellenkezőleg a homöopathák azt igen kis mennyiségben* biztosan mondhatni, minden haszon nélkül teszik. Már pedig csak azért, hogy ne árthassunk, haszontalanná válni nem üdvös eljárás.

1 Innem úgy az allopatháknak mint a homöopathák- nak or\ ősi köz hivatásuk, tapasztalatra támaszkodva, §yóg\ szerelés közben a czélszerü gyógyszerek helyes