Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
C. A görög és római orvostudomány
64 irányult. Ő is elismerte, hogy a világ változékony és tökéletlen, hogy érzékszerveink megtévesztenek minket és hogy a világról semmi bizonyosat nem lehet tudni. Mégis követvén Pythagorast pl. azt tanította, hogy bár minden felrajzolt háromszög többé-kevésbé tökéletlen, általában mégis megvan a háromszög eszméje, ez az eszme pedig tökéletes és mindig igaz. Piaion továbbfejlesztette Pythagoras gondolatát és azt állította, hogy minden, ami a világon van, csak ilyen többé-kevésbé hű utánzata a tökéletes, igazán létező, örökkévaló és változatlan eszmékne k. A legmagasabb eszme a jónak az eszméje. Az egész változékony világnak a célja a tökéletesedés és a változatlan eszméknek, nevezetesen pedig a jó eszméjének a megvalósítása. Platon küzd a Demokritos-íé\e mechanis- tikus világnézet ellen s szerinte egyetlenegy szép és tökéletes világ áll fenn, melyben mindennek megvan a maga célja és minden célszerűen van berendezve. Ily módon tehát Plafonnak rendszere, Hippokrates tanához hasonlóan, teleológiai. Platon szerint az életnek őseleme a lélek, amely épúgy tartozik a múlandó világhoz, mint az eszmék világához is: mint az életnek és a mozgásnak tényezője, a múlandó világhoz tartozik, de mint olyan tényező, amely az eszmék világát képes megismerni, odatartozik az eszmék világába. A lélek tulajdonképen nem örökké változatlan, mint az eszmék világa, de azért mégis mindenesetre halhatatlan. Az egyéni halhatatlanság bölcseleti nézetként Plaionná\ jelentkezik először. A lélek három különböző állapotban nyilvánul meg, mint ész, akarat és vágy. Az érzéki vágyakozásnak következménye és büntetése az, hogy a lélek a testhez csatoltatott. Az ész igyekszik leküzdeni az érzékiséget, a léleknek csak az értelmi része halhatatlan. A halhatatlanság Platon szerint megvan a születés előtt is, megvan a halál után is. Különben Platon, akinek figyelme az eszmék világára irányult, nem fordít nagy gondot a természet megismerésére. Hiszen a múlandó világról úgy sem lehet semmi bizonyosat sem tudni! Ebben bizonyos megvetés rejlik a természettudományok iránt s ez a megvetés majd több ízben visszahat az orvostudomány történetére. Aristoteles (384—322 ), aki Stageirából származott, az ókornak legnagyobb philosophusa, egy személyben nagy természettudós, hatalmas, sokoldalú elme, oly kiváló egyéniség, hogy gondolatai és művei sok későbbi nemzedék működésének vetik meg alapját. Aristoteles a makedoniai király udvari orvosának fia volt és korán megismerkedett az orvos- és természet- tudománnyal. Apja halála után az Asklepiádák hagyományának szellemében más orvosok vezetése alatt tanult tovább. Ezek a tehetséges ifjút beavatták az orvosi művészet titkaiba s már igen korán megismerkedett Hippokrates müveivel és valószínűleg maga is orvosnak készült. Az volt a szokás azon- * ban, hogy a jövendőbeli orvos előbb bölcsészetet tanult s ezért Aristoteles 18 éves korában Athenaeben belépett Platon akadémiájába és itt húsz éven át szoros kapcsolatban maradt a mesterrel, egészen ennek a 347. évben bekövetkezett haláláig. Nem lett orvos, de orvos-természettudományi tanulmányai rányomták bélyegüket egész philosophiájára. Fülöp makedoniai király felszólítására átvette a király fiának, Sándornak nevelését s ez később nagy befolyást gyakorolt Nagy Sándor háborúinak messze kiható kulturális jelentőségére. Élete végén Aristoteles megalapította a »sétálók« bölcsészeti iskoláját, a peripatetikus iskolát. Gyomorbetegség ragadta el K. e. 322 körül. Aristoteles igen sok bölcsészeti, természettudományi és orvosi művet hagyott hátra. Közülük sok elveszett, az orvosiak pedig mind. A legfonto-
