Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
E. Az újkori orvostudomány
592 nemesek vagyis a mágnások vagy Becsben a császári udvarnál időznek vagy külföldön verik el a pénzüket, egészen úgy, mint a lengyel mágnások. A közművelődés általában alacsony fokú, a latin nyelv pótolja náluk a mi franciánkat. És minden, még a legkisebb nemes is beszél latinul és gyakran csak ez különbözteti őt meg a paraszttól. (A magyarság elnyomatásának szomorú korszaka volt ez! A fordító megjegyz.) Sőt még a nők is tudnak és beszélnek latinul. De milyen latin nyelven? Igazi magyaros, rossz, elferdített, sok új kifejezéssel teli latin nyelven, de mégis mindig latinul. Hát nálunk ki beszél jól latinul? Ha Cicero manapság Európában utaznék, bizonyára csodálkoznék nyelvészeink vakmerőségén, hogy nemcsak latin nyelven beszélni, írni, másokat gáncsolni merészkednek, hanem még helyesbiteni is merik a hajdani latin írókat. Míg a magyarok, noha rossz vagyis ú. n. konyhai latin nyelven beszélnek, mégis mindnyájan beszélnek latinul és minden körülmények között latinul meg tudják magukat értetni; Cicero pedig idővel hozzászoknék az ő nyelvjárásukhoz és azt gondolná, hogy valamely római gyarmaton van; nálunk ellenben 10.000 ember közül alig egy akadna, aki valamelyest jobb latinsággal meg tudná magát értetni. Ezért Cicero bizonyára ott telepednék le, ahol jó bor és olyan csinos nők találhatók, akik megértik őt. Az összes múzeumok és gyűjtemények, valamint az összes tudományos és technikai intézetek vezetői vagy igazgatói latinul beszélnek. És minthogy én nem tudtam mást, mint a jelzőt és főnevet összeegyeztetnij kellő kifejezések híján nagy nehézségekkel küzdöttem a magyarokkal folytatott beszélgetésben, míg ők folyékonyan és gyorsan meg tudják magukat értetni minden dologban. — Miután néhány napig ott időztünk ebben a két városban és megnéztünk mindent, amit meg lehetett nézni, elhagytuk e híres magyar fővárosokat. »Mielőtt Magyarországtól megválnék, itt még egy mulatságos eseményről kell megemlékeznem. Budát elhagyván, egészen más úton utaztunk vissza, hogy minél többet lássunk ebből az országból: Sopron (a kéziratban Uedenburg) mellett, már nem emlékezem, hogy melyik kis városban, jo magyar bort akartunk inni, de abban a vendégfogadóban, ahol megszálltunk, nem volt igazán jó bor, a koesmáros pedig, akitől ilyet kértünk, azt válaszolta, hogy neki nincsen ó-bora, de ha ilyet kívánok, akkor írjak egy közelben lakó földbirtokosnak, aki bizonyára ad majd néhány palack jó bort, mert ez a tájék híres a jó boráról. Leültem tehát és írtam egy latin levelet annak a földbirtokosnak, akinek a nevére azonban már nem emlékezem, közöltem vele, hogy lengyel idegenek vagyunk, hogy átutazunk ezen a borairól híres vidéken, meg akarva ízlelni az itteni bort, ilyet nem találunk a vendégfogadóban, ezért hozzá fordulok, hogy legyen szíves és adjon az idemellékelt két tallérért pár palack jó bort: pár óra múlva megkaptuk nemcsak a két palack bort és a pénzünket, hanem ezenfelül egy nagyon udvarias levelet is, amelyben a földesúr meghívott minket másnapra ebédre és megígérte, hogy akkor még jobb bora lesz. Minthogy meg akartunk közelebbről ismerkedni a magyar nemes otthoni életével, másnap tíz óra tájban elmentünk a tőlünk egy méríöldnyire lakó földesúrhoz. Mihelyest észrevette, hogy közeledünk, egész családjával együtt kijött a tornácra, hogy minket fogadjon. Két szép leányának íeketés pelyhes bajszocskája volt; meglehetősen zavarba hoztak minket. Az alacsony, zömök termetű és sötét prémes dolmányba .öltözött nemesnek valami Bciszemteremle (a kéziratban lengyelesen Basemteremte) volt a neve; kipödört bajusza a fülén túl ért; mosolygó arckifejezéssel így szólt hozzánk: »Laetor quam maxime vos apud me videre.« Erre én rögtönöztem egy latin üdvözletét és udvariasan megköszöntem előzékenységét. Nagyon szívesen fogadott minket. Az egész ház berendezése nagyon hasonló a lengyel házéhoz, csakhogy mindenütt, különösen azonban a parasztoknál, nagyobb jólétet lehet észlelni. Az ebéd bőséges, az ételek zsírosak, paprikásak, a bor, amelyből vendéglátónk szüntelenül töltögetett, kitűnő. Ebéd után körülvezetett minket szép kertjében, de minthogy ez tavasszal volt, nem alkothattunk magunknak véleményt gyümölcseiről, melyeknek nagy mennyiségére .csak következtetni lehetett az őszibarackfák és szilvafák számából. Folyvást, ahogyan tudtunk, latinul beszéltünk, a leányok is értettek latinul és valamicskét franciául és ha elég időnk lett volna kicsit tovább ott maradni, jobban megértethettük volna magunkat a kisasszonyokkal, mert nagyon nyájasak és szívesek voltak, talán azért is, mert először és utoljára láttak minket és még hozzá jó borosán és merészségünket udvariasan tűrték. A jó magyar útravalóul még néhány palackot adott kitűnő borából és megkért minket, hogy ha megint egyszer arra felé utazunk, el ne mulasszuk hozzá ellátogatni. Elbúcsúzván tőle és szép leányaitól, akiknek elutazásunkkor megcsókoltuk gyengéd kezecskéit, Sopronon (a kéziratban Oedenburg), Wimpassingon stb. keresztül visszatértünk Bécsbe.«
