Szumowski Ulászló dr.: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve (Budapest, 1939)
D. A középkori orvostudomány
199 Olykor a leprások egyáltalán nem tűntek ki keresztényi alázatossággal, hanem ellenkezőleg, tolakodó, támadó módon léptek fel. A koldulás annyira meggyökerezett a középkorban, hogy majdnem joggá vált. Kéregetőt elutasítani bűnnek tartották, de ezenkívül még veszélyes dolog is volt ez, mert valaki megláthatta és szóvá tehette, ez pedig megnyitotta az utat a részvétlenség és a tisztátlan erőkkel fenntartott viszony gyanújának. Ezért a rendeletek és tilalmak ellenére is a poklosok sokszor kiszabadították magukat a szigorú felügyelet alól, amiként ez a sok reánkmaradt rendelet szövegéből kiderül. Ismeretesek pl. a párizsi praefectus- nak azok a XIV. századbeli és később gyakran megújított rendeletéi, amelyek testi- és pénzbüntetés, sőt még Franciaországból való kiutasítás terhe mellett is megparancsolják az összes leprásoknak, hogy meghatározott időn belül hagyják el a várost. De még ilyen rendeletek sem használtak mindig. A történelem a poklosok eltávolításának gyökeresebb módjait ismeri. A XIV. század első felében Hosszú Fülöp francia király idejében, amikor a poklosok és zsidók állítólag összeesküdtek és meg- mérgezték a kutakat, sok egyházmegyében egyszerűen máglyán égették meg a poklosokat. Csak a terhes nőket és gyermekeket hagyták meg életben, de ezeket is szigorú zár alá helyezték. Hogy pedig el ne szökhessenek^ tüzes vassal bélyegezték meg őket. A poklosság leküzdésének ezek a módjai, amelyek egyesítették magukban a középkor két jellemvonását, a könyörületességet és kegyetlenséget, végül jelentős eredménnyel jártak: a XIV. és XV. században kezd lassankint kialudni a poklosság. Erre sok bizonyítékunk van: a krónikák egyre ritkábban emlékeznek meg a lepráról, mint szörnyű csapásról; közigazgatási és jogi okmányok igazolják, hogy a lepra ritkább lett, a XV. századbeli olasz írók hangsúlyozzák, hogy az ő életükben a poklos- ságnak egyetlen esete sem fordult elő; sebészek és orvosok, még igen tapasztaltak is, említik, hogy sohasem láttak poklosságot. A lepra eltűnésének idejében, Jeanselme véleménye szerint, a betegek más csoportja igyekszik bejutni a leprosoriumokba. Az üresen álló, olykor jól berendezett leprosoriumok csalogatják az embereket. A félelem az eltűnt vagy az eltűnőiéiben levő leprától, idő haladtával csökkent. A XVI. századbeli különböző jelentésekből ki is tűnik, hogy ebben az időben koszban, pikkelysömörben, görvélykórban, rákban sínylődök, különböző ragadós betegek stb. tartózkodtak a leprosoriumokban, sőt itt-ott az egykori leprosoriumok az egészségesek üdülőhelyeivé is váltak. Midőn a XVI. században kitör a syphilisjárvány,1 a betegek sok helyütt birtokukba akarják ejteni a leprosoriumokat s ez ellen a poklosok tiltakoznak. IV. Henrik végül az 1606. évben poklosok híján Franciaországban hivatalosan bezáratja a leprosoriumokat és azokat a vagyontalan nemeseknek és rokkant katonáknak juttatja. Jeanselme ismertetve a poklosság történetét a középkorban, mér1 Erről majd az újkor történetében lesz szó. zokseges vala az ev hajókat ev feyekrel tulaydon kezeevel el nyry vala. C hak egyzer egy delben hat betegnek nyre el hayakat«. Nagy lelkierőre volt szükség ilyen betegek gondozásához, »mely betegnek mynden testte jgen varas es jgen veres vala, ug hog egyebek vtalnak vala ev vele banny« (N. 33—34. lap). Margitról feljegyezték, hogy a Nyulak-szigetén (jelenleg Sz. Margit-sziget) levő kórházban az egyik elgyengült hasmenéses nőbeteget az éjjeli edényre ültette, aztán maga kitakarította az edényt: »posuit eam ad scamnum super concham . . . portavit concham ad aquam et lavit eam manibus suis« (Monumenta Romana episcopatus Vesprimiensis. Budapest, 1896—1907. I. kötet, 273. lap).
