Steiner Pál dr.: Sebészeti műtéttan (Budapest, 1916)
ELŐSZÓ. Kurzusaimban, amelyeket mint a sebészeti klinika első tanársegéde a sebészeti műtéttanból az utolsó hét év alatt tartottam, állandóan tapasztaltam, hogy mennyire megnehezítette a gyakorlati oktatást az, hogy a hallgatók a műtétek elméleti leírását tartalmazó tankönyvet nélkülözték. Magyar nyelvű, a kor színvonalán álló sebészeti műtéttannal nem rendelkezünk. Ez indított engem arra, hogy ezen a hiányon, amelyet már orvostanhallgató, majd műtőnövendék koromban és még fokozottabban mint kurzuselőadó éreztem, némileg .segítsek és kurzusaim nyomán a sebészeti műtéttan főbb, gyakorlatilag fontosabb részét — különös tekintettel a műtéttani hullagyakorlatokra — kidolgozzam. Az általános műtéttanra, jelesül az érzéstelenítés és az asepsis tanára nem terjeszkedtem ki, mert ezeket az általános sebészet kellő részletességgel tárgyalja és ezen fejezeteket Manninger és Verebély a közelmúltban megjelent «A sebészet tankönyve» című művükben kimerítően tárgyalják. Műtéttanomban a budapeóti és a kolozsvári szigorlati programmba felvett összes műtéteket tárgyaltam. Különös tekintettel voltam a sebészeti boncolástanra, amely a műtétek helyes technikájának alapja, a műtétek javallatára, amely a műtéti technikát a sebészeti kortannal hozza vonatkozásba. Fontosnak tartottam a sebészeti anatómia tárgyalását, mert azt tapasztaltam, hogy az orvostanhallgatók a mai szigorlati rendszer mellett, mikor is boncolástani tanulmányaikat a IV. félévvel betejezik, a X. félév végén, mikor a sebészeti műtéttannal foglalkoznak, nagyon is reászorulnak arra, hogy anatómiai ismeretüket a sebészetre alkalmazva felelevenítsék. A sebészeti anatómiát Corning nyomán ismertettem. Tudom, hogy leírásomban sok a latin szakkifejezés, de mindaddig, míg az anatómiai oktatás a latin «terminus technicus»a*