Schaeffer Oszkár: A szülés tanának és a műtevő szülészetnek alapvonalai atlaszszal (Budapest, 1897)

A) A szülés a gyakorlati szülészet szempontjából

43

csaknem mindig a.kinyomulás mechanismusára vonatkozik. Ebből magyarázható a gyakori átmenet koponya-; fejtető-, homlok- és arczfekvés között, vagy megfordítva. Az egyes alakok, a jelzett sorrendben egymásból kifejlődhelnek (1. 46. ábrát s a köv.)

13. §. Fejtető fék vés, a kinyomulás II. módjával, a mellkastól távolodó állal. (27., 28. ábra; V. ö. 2. §.)

Okai: a kis medenczében feltűnő nagy akadályok, vagy nagy és kemény fej vagy daganatok vagy a medenczének és a fejnek egyéb alakbeli rendellenességei. Fejtetőfekvés már a m.-bemenetben létrejöhet tölcséralaku medenczéknél. (1. I. fej. Fejfekvések, a szöveg alatti jegyzetet, továbbá 2. §.)

Belső vizsgálat, ha a lenyomult legnagyobb fejkerület elérte a medencze szűk részét: a nagy kutacska van legmélyebben és pedig elől, a sze- méremiv mellett, a nyilvarrat a ferdében, a kis kutacska hátul magasan.

Közvetetlenül a medencze szűk része fölött úgy forog a fej haránt átmérője körül, hogy az áll távozik a mellkastól; a homlok mélyebbre száll és megtámaszkodik a szeméremiv alatt. így nagyobb fejkerülettel (periph. fronto-occ. = 34. cm.) halad keresztül a fej (27., 28. ábra). Gátrepedés könnyen támad, mert hátul fejlődik ki a széles occiput.

Prognosis: kedvezőtlenebb, mint az I. mód. Therapia: 1. 2. §.

14. §. Homlokíckxés. (29-33. és a szöv. 13. ábra). Genesisüket tekintve homlok- és arcztartás közel rokonok ; utóbbi gyakran fejlődik az elsőből; ezért a szülés kezdetén gyakran azonos a lelet.