Salamon Henrik dr.: Fogpótlástan (Budapest, 1923)
Eső Rész. A fogpótlás orvosi és technikai előismeretei - Ötödik Fejezet. A fogsorok találkozási viszonyai. Fogsorrzáródás: okkluzió. Fogsorilleszkedés: artikuláció
nevezetesen azt, vájjon mindenütt olyan pontos érintkezésben vannak-e a természetes alappal, mint a gipszmintán; továbbá vájjon a fogmedernyúlvány tájékán lévő mozgékony ledoketiiem fedik-e be; ha igen, akkor a megfelelő helyeket megjelöli a mintán; megnézi egyúttal, vájjon a viasztekercs nem vastagabb-e, mint ahogy kell; ennek az a hátránya, hogy az ajkat és pofát kiduzzasztja és megnehezíti evvel a próba következő stádiumában az arcvonások tanulmányozását. A szükséges javításokat a szájból kivett sablonokon eszközli. Most következik az okkluzió, a harapási magasság, vagyis a két állcsont nyugalmi helyzetbeli egymástól való távolságának meghatározása. Ezt a távolságot az izületi fejecs helyzete szabja meg, a természetes fogak találkozásukkal pedig megtartják. Hiányuk mellett ez az utóbbi feladat a sablon viasztekercseire háramlik. Ha a fogműves úgy tudná eltalálni, hogy a viasztekercs magassága pontosan megfeleljen az egykori természetes fogak hosszának, akkor a fogorvosnak nem volna más feladata, mint gondoskodni az alsó állcsont nyugalmi helyzetéről, amikor az éppen találkozó viasztekercsek megadnák a harapási magasságot. Természetes, hogy erre a fogműves képtelen, a tekercs egyszer magasabb, máskor alacsonyabb lesz a kelleténél, és mert az orvosnak sem sikerül oly könnyen az alsó állcsontot nyugalmi helyzetébe hozni, ezért az okkluzió meghatározása sokszor körülményes és türelmet igénylő mívelet és mivel kivitelének tökéletes pontosságától függ a fogmű sorsa, mindenkor nagy gondossággal hajtandó végre. Az orvos a viasztekercset megpuhítja, de nem úgy, hogy az egész sablont láng fölé tartja, mert akkor meglágyul annak alaplemeze is, ami éppenséggel nem kívánatos. Hanem a lángban megmelegített viaszkéssel mélyen és sűrűn egymás mellett, hossz- és keresztirányban bemetszi a viaszt. A kés csak olyan meleg legyen, hogy a viaszt megpuhítja, de meg nem olvasztja. Utóbbi esetben az olvadó viasz szertefolyik és bemocskolja az alaplemezt és a gipszmintát, a műtőasztalkát és a szobapadlót. A metszési nyomokat végül a meleg késsel elsimítja, eltünteti és a két sablont a szájba helyezi és kéri ennek összecsukását. A beteg annyira csukja, közelíti egymáshoz az állcsontokat, míg a két viasztekercs egymással találkozik, ekkor megáll és mutat valamilyen harapási magasságot. A kérdés csak az, vájjon ez-e a keresett — az alsó állcsont nyugalmi helyzetének megfelelő — harapási magasság? A következő lehetőségek merülhetnek fel: a viasztekercs magas vagy alacsony; az alsó állcsont előre vagy oldalra, illetőleg előre és oldalra tolódott. Miből ítéli ezt meg az orvos? Két körülményből: a) az izületi fejecs viselkedéséből; b) az arcvonásokból. a) Az izületi fejecsre vonatkozólag már tudjuk, hogy nyugalmi helyzetében nem érezhető tapintó ujjal; amint pedig elhagyja ezt, tehát kilép az izületi gödörből, akkor a tragus előtt tapintható. Az állcsont előre- tolásánál mindkét fejecs lép ki a gödörből, oldalratolásnal az ellenkező
