Salamon Henrik dr.: Fogpótlástan (Budapest, 1923)
Eső Rész. A fogpótlás orvosi és technikai előismeretei - Ötödik Fejezet. A fogsorok találkozási viszonyai. Fogsorrzáródás: okkluzió. Fogsorilleszkedés: artikuláció
73 Képzeljük most el, hogy a két sík között hátul kiesik a két golyó (ízület). A mérnök, hogy most visszaállítsa az eredeti távolságot, vagy a golyókat fogja a helyükre visszatenni, vagy, ha ez nem lehetséges, akkor a két síkot legalább még két helyen fogja oszlopokkal alátámasztani, mert három oszloppár mindenkor biztosítja két síknak egymástól való távolságát, ha azok úgy vannak elosztva, hogy egy-egy a középen, egy-egy pedig a végpontokhoz közel van. A fogorvos a síkokat (állcsontok), illetőleg azoknak másolatát (gipszminta) a fogművesnek mindig csak golyók (ízület) nélkül adhatja át avégből, hogy a két sík közti távolságot (harapási magasság) töltse ki oszlopokkal (műfogak). Nyilvánvalólag a fogorvosnak valamilyen módon gondoskodnia kell arról, hogy a fogműves erre képes legyen. Rátérve most már a gyakorlati feladatra: az okkluzió meghatározása két szakaszos. Az elsőben az orvos határozza meg az élő szájban, tehát természetes Ízület jelenlétében; a másodikban módját ejti annak, hogy a meghatározott okkluziót a fogműves a laboratóriumban mesterséges ízülettel rögzíthesse magának. Az orvos mindlenkor maga meg tudja állapítani az okkluziót az élő szájban, valameddig csak egyetlenegy találkozó ellenes fogpár van jelen, kényszerítvén a beteget a tárgyalt fogások valamelyikének alkalmazásával, hogy alsó állcsontját állítsa be nyugalmi helyzetébe. Ha több fog van meg, — akárhány is — de nincsen köztük találkozó fogpár, vagy pedig egyáltalán teljesen fogatlan a száj, akkor az orvos sem állapíthatja meg az említett módon az okkluziót, mert nincsen módjában az állcsontot nyugalmi helyzetében megtartani, az csukáskor annyira közeledik a felső állcsonthoz, míg az egyedül és ellenes nélkül álló fogak a lágyrészekbe nem ütköznek, vagy fogatlanság esetén, mígnem a két fogmedernyúlvány egymással találkozik és a harapási magasság egészen eltűnik. Ez utóbbi két esetben a fogorvosnak segédeszközre van szüksége, melynek hivatása a hiányzó találkozó fogpárokat arra az időre pótolni, míg vele meghatározza a harapási magasságot. Ez. a segédeszköz, mely a laboratóriumban készül, az okkluziós- vagy harapássablón. A fogműves a gipszmintákon csak akkor tudja segédeszköz nélkül -— egyedül a természetes fogakat pótló gipszfogak találkozási viszonyainak ismerete alapján — az okkluziót megállapítani, ha kevés fog hiányzik és a megmaradottak között lehetőleg mindkét oldalon több találkozó hátsó fogpár van, melyeknek széles rágófelülete megbízható, fel nem billenő összeillesztését engedi meg a mintáknak. Minden más esetben arra szorul, hogy a fogorvos a sablonok segítségével határozza meg a harapási magasságot, melyet azután a további eljáráshoz magának később leírandó módon megrögzít. A fogorvos tehát a lenyomatvértel után teljes foghiány mellett mindig, részlegesnél pedig akkor, ha a meglévő természetes fogak elosztási viszo
