Salamon Henrik dr.: Fogpótlástan (Budapest, 1923)
Eső Rész. A fogpótlás orvosi és technikai előismeretei - Ötödik Fejezet. A fogsorok találkozási viszonyai. Fogsorrzáródás: okkluzió. Fogsorilleszkedés: artikuláció
70 dásának összes tényezőit és azokat a törvényszerűségeket, melyekkel a természet ezt a gépezetet megalkotta. Ezért elsősorban foglalkozzunk avval, hogyan lehet megállapítani a teljesen ép fogazatnak záródási módját, melyet pontosan ismerve, könnyebben igazodunk el a csonkának megítélésében. Ez lehet természetesen rendes vagy rendellenes, mely utóbbi jelenség leszögezése csak annyiban jelentős, hogy ilyenkor a műfogazatnak is utánoznia kell az eltérő viszonyokat. Tekintetbe kell venni az összes tényezőket, melyek a záródás megítélésénél szerepelnek. Ezek a következők: a két állcsont, az állcsontizület, a fogak, a pofák, az ajkak, az orrcsúcs, az állcsúcs és általában az arcvonások. Az eljárás így folyik le: még mielőtt hozzáfogunk tulajdonképpeni feladatunkhoz, a betegünkkel való beszélgetés közben észrevétlenül megfigyeljük annak arcvonásait. A fogorvosnak az arcvonások megítélésére bizonyos fokú szépművészeti tanulmányra és gyakorlottságra van szüksége. Valamivel közelebbről megmondva: avval a képességgel kell bírnia, hogy megítélhesse, vájjon az adott arcnál csukott fogsorok és ajkak mellett az izmok mind nyugalmi állapotban vannak-e? Nincsen-e például az egyik szájzug elhúzva, nem mutatkoznak-e természetellenes arcredők, az állcsúcs az orrcsúcstól a kellő távolságban van-e? Az arcizmok csak az állcsont teljes nyugalmi helyzetében, tehát rendes fogsorzáródásnál egyensúlyozottak és adják meg az illető arcnak az egyéni harmóniát. Amint az alsó állcsont legcsekélyebb mértékben is eltér nyugalmi helyzetétől, az arcvonások bizonyos fokban azonnal eltorzulnak, ügy hogy a gyakorlott szemű fogorvos még mielőtt megnézi a fogazatot, már észreveszi, hogy a beteg fogsorzáródása megfelel-e a nyugalmi állapotnak, vagy nem. A beteget most felszólítjuk, hogy csukja össze fogsorait és két száj- tükörrel félrehúzzuk a szájzugokat, illetőleg megnyitjuk az ajkak elemelésével a szájrést. Mit látunk? Csukott fogsorokat. De nem bizonyos, hogy ez az alsó álcsont nyugalmi helyzetének megfelelő záródás. Pedig mi ezt keressük. Sőt nem is valószínű, hogy az, mert avval a különös jelenséggel kell számolnunk, hogy a legtöbb ember, ha felszólítjuk, hogy csukja össze a fogait, azokat nem okkluzióba, hanem artikulációba hozza, vagyis nem állítja be alsó állcsontját nyugalmi helyzetébe, hanem valamilyen rágómozgást végez vele, mert az orvosnak felszólítása: „csukja össze a fogait“, a beteg részére állcsontmozgási parancsot jelent és az ember meg van szokva, hogy ha állcsontját mozgatjá, akkor rágómozgási végezzen vele, tehát előre vagy oldalt, vagy előre és oldalt tolja. A kérdés már most az, miből Ítéljük meg, hogy a fogsorcsukás jó-e vagy nem? Az első támpontunkról már volt szó és ez az, melyet még a szájrés kinyitása előtt vettünk figyelembe, t. i. hogy az arcvonások némely tekintetben eltorzultak. Közelebbi és megbízhatóbb jeleket szolgáltatnak maguk a fogak, illetőleg ezeknek ismert találkozási viszonyai.
