Salamon Henrik dr.: Fogpótlástan (Budapest, 1923)
Eső Rész. A fogpótlás orvosi és technikai előismeretei - Harmadik Fejezet. A lenyomat
24 kel tehát arra kell törekednünk, hogy a míveletet lehetőleg megkönnyítsük és kellemetlenségét a beteg számára telhetőleg csökkentsük. Az előbbi fejezetben tárgyalt lenyomatvételi nehézségek elhárításának különféle módja is ezt célozza részben. A betegnek helyes elhelyezésével is lényegesen hozzájárulhatunk ehhez. A főelv ebben a tekintetben, hogy a beteg a székben úgy legyen elhelyezve, hogy igazán nyugodtan ülhessen. Ehhez szükséges először, hogy a háta egész terjedelmében jól alá legyen támasztva, dereka ne képezzen ívszerű homorulatot, mellkasa ne legyen kidüllesztve; másodszor a feje tarkójával — ne pedig búbjával pihenjen a fejtámlán. A fej magassága körülbelül az orvos vállszintjét érje el és a lenyomatanyag bevitelekor függőleges vagy alig hátrahajlított helyzetet foglaljon el. A mívelet vége felé a fejet előre, a mellkas felé hajlítjuk. A beteg ruháját kendővel kell védenünk, mert az a gondolat, hogy az esetleg kifolyó nyál elpiszkítja, nyugtalanná teszi, ismételten hangsúlyozzuk, hogy az orvos nyugalma és céltudatos cselekvése a legbiztosabb megnyugtató szer a beteg részére, de jegyezzük meg jól, hogy az orvos nyugalmának elengedhetetlen feltétele — a tudás. 2. A szájkanál. A lenyomatanyagot nem puszta kézzel visszük a szájba, hanem fémtartályon, melynek neve szájkanál. Ujezüstből (alpakka, britannia-fém), cinből vagy alumíniumból készül. Két főtipusát különböztetjük meg: felső kanál, alsó kanál. Amaz szájpadlásrészből, fogmedernyúlványrészből, és nyélből áll, emez fogmedernyúlványrészből és nyélből. A vonatkozott anatomikus száj részek hosszának, szélességének, magasságának megfelelőleg különféle nagyságú és alakú szájkanalakra van szükségünk. Csakis jól megválasztott — azaz a lemintázandó szájképletek, idomok alaki sajátságainak megfelelő szájkanállal lehet jó lény ornat ot venni. Olyan szájkanalat kell kikeresnünk, melybe a lemintázandó részek egész terjedelmükben kényelmesen — azaz sem szorulva, sem túlságos térközzel — elhelyezkedhessenek. Szűk kanállal súroljuk a lemintázandó részeket ennek kemény szélével vagy oldalfalaival és nem kapunk helyet a lenyomatanyag számára, vagy egyes képletek kiesnek a kanál területéből. A bő szájkanál hibája, hogy sok lenyomatanyaggal kell kitöltenünk, ami többféle hátránnyal jár. Fokozott hányingert okoz; a szájból való kivételnél a fölösleges anyag könnyen eltorzul; zsugorodási vagy kiterjedési foka megkeményedés közben jelentékenyebb, mint takarékos tömegénél; végül anyagpazarlást is jelent. A térköz szájkanál és lemintázandó élő képletek között nem egyforma a lenyomat egész terjedelmében, pl. fogak rágófelülete és kanál közt jóval kisebb, mint szájpadlás és kanál, vagy fogmedernyúlvány külső felülete és kanál között; az előbbi esetben legfeljebb 1 mm., utóbbiakban átlag 3—5 mm.
