Purjesz Zsigmond dr.: A belgyógyászat tankönyve 1. (Budapest, 1889)
Általános fertőző bántalmak. Bevezetés a fertőző bántalmak kór- és gyógytanába
Hasi hagymáz. 41 A tüneti kezelés nagy súlyt fektet a hagymázbetegnél észlelhető magas liő leszállítására, jól tudván, hogy a magas hő, ha nem is egyedüli kifejezése a beteget környező veszélyeknek, (hiszen elég gyakran észlelhetünk, súlyos hagy- mázt mérsékelt hővel) azoknak mindenesetre egyik legjelentékenyebbje. A magas hő egymagában a láznak csak egy tünetét képezi, mégis méltán nevezik ezen kezelést lázellenesnek. A hő leszállítására részint hideg, illetőié*? hűvös fürdőket (hőelvonás), részint belsőleg alkalmazott szereket veszünk igénybe, vagy mint az ma elterjedten dívik és koródánkon is szokás, a két eljárást összekötve alkalmazzuk. Csak megrögzött scepticismus volna ma már képes — annyi kedvező tapasztalat után — a lázellenes kezelés hasznát kétségbe vonni, és tapasztalataink után, nem vonakodunk annak hangsúlyozást adni, miszerint jó eredményeket lehet azzal elérni még akkor is, ha nem megyünk a fürdőzésben a végletekig, nem alkalmazva azokat sem oly gyakran (2—3 óránkint), sem annyira lehűtve (+10° C.), mint azt ezen eljárás szószólói (Brand, Jürgensen s mások) követelik. A fürösztés hőcsökkentés czéljából általában csak akkor veendő igénybe, ha a hő a végbélben a 40° C.-ot megközelíti és önkényt nagyobb alábbhagyásokat nem mutat. Ott, hol ezek a reggeli órákban különben is létrejönnek, tehát a könnyebb esetekben mindig, a középsúlyosságú esetek nagy számában, a fürdők általában mellőzhetők, míglen azon esetekben, melyekben a hő makacsul magas fokon marad, naponta 3—4 fürdőt alkalmazhatunk. Leg- czélszerűbbnek tartjuk a fürdőket úgy beosztani, hogy a harmadik vagy negyedik fürdő, vagy ott a hol csak egyet alkalmazunk, ez — az esti órákban (10—12 között) adassék, miután elég alkalmunk volt Liebermeister ama tapasztalatáról meggyőződni, hogy a fürdő okozta hőcsökkenés ily módon összeesve az önkény - tes alábbhagyással, sokkal nagyobb és tartósabb. Különösen makacs esetekben ezt az eljárást még lázellenes szer adagolásával is czélszertí összekötni, mint azt alább említeni fogjuk. Az első fürdőkre nem szeretünk 30° C.-nál hidegebb vizet használni, melyben a beteg 15—30 perczig időzik, mialatt az ápoló a beteg hátát, mellét, végtagjait enyhén dörzsölgeti, mi által leginkább kerülhető el a beteg fázása, didergése ; a későbbi fürdőknél a víz hőfokát hűvösebb víznek hozzáöntése által leszállítjuk 26—24—20° C.-ra, melyben a beteg 10—30 perczig időzik; ennél hidegebb fürdőket nem alkalmazunk és nem is látjuk át azok szükségét. A mily kedvező hatású a fürdő, ép oly óvatosságot igényel annak alkalmazása. Eltekintve a fürdőnek később említendő ellenjavalataitól, legczél- szerűbb a beteg ágya mellé elhelyezett fürdőkádba a beteget beemelni, a fürdőben fejét megtámasztani; a fürdő előtt, ha az érlökés kicsiny a fürdőben, és utána is, egy-két kanálnyi jó bort adunk a betegnek collapsus elkerülése végett. Minden hideg fürdő alkalmazásánál az orvosnak tulajdonkép jelen kellene lenni, és ha ez nem vihető is ki, úgy az első 2—3 fürdőnél semmiesetre nem szabadna hiányoznia ; részünkről ennek elmulasztását határozottan a műhibákkal tartjuk egyenértékűnek. A fürdő 10—30 percznyi tartama után ágyára terített lepedőbe burkoljuk a beteget, testét azzal dörzsölve, megszárítjuk; a nedves lepedőt eltávolítva, a beteget betakarjuk és félóra múlván mérjük a fürdő által előidézett eredményt a végbélben. Kielégítőnek akkor tekintjük azt,
