Purjesz Zsigmond dr.: A belgyógyászat tankönyve 1. (Budapest, 1889)

Általános fertőző bántalmak. Bevezetés a fertőző bántalmak kór- és gyógytanába

Általános fertőző bántálmak.

vágányban, a térdhajlatban és egyéb helyeken lencsényi, rézvörös bibircsek keletkeznek, melyek hámlanak, vagy ha oly helyeken vannak, hol a bőr izgattatok, függölyalakot öltenek. Olykor nem észlelünk bujakóros ujdonszülötteknél mást, mint a száj-, orr- és végbélnyílás körűi föllépő felmaródásokat, melyek mélyre terjednek és fájdalmasak (rhagades). Igen gyakori nyilvánulási alakja az öröklött bujakórnak a bubor, mely újdonsziilöttek bubora (pemphigus neonatorum syphiliticus) név alatt ösmeretes és melyet régen kizárólag bujakóros eredetűnek tartottak. A közel múltban lett kimutatva, hogy e kiütés más okok (forró fürdő) szüleménye is lehet. A bubort az újdonszülött már a világra hozhatja, vagy kifejlődik az az első két héten belől. Utóbbi esetben a homlokon, az arczon, a seggpofán, a végtagokon, de főleg a talpon és tenyéren lencsényi- babnyi barnás-vörös, a bőr színén kissé felülemelkedő foltok fejlődnek, melyek

3—4 nap alatt zavaros bennékű hólyaggá lesznek. A hólyagok egyes helyeken összefolyhatnak, barnás pörkké száradnak, vagy megrepednek és hámfosztott, nedvező, kevés gyógyulási hajlammal bíró felületet hagynak hátra; egyúttal új hólyagok keletkeznek. Hasonló elváltozások észlelhetők a nyákhártyákon. Egy része a bujakóros buborban szenvedő magzatoknak már a méhben elhal; az élve szülöttek és a kiknél a bubor az élet első napjaiban fejlődik, nagyrészt szintén elhalnak az első 2—4 héten belől.

Örökölt bujakór következtében igen fontos változások észlelhetők a belső szerveken és csontrendszeren. Ezek részint hasonlók a szerzett bujakór által okozottakhoz, vagy egészen sajátszerűek. A máj részben gummák, részben köt- szöveti burjánzás következtében meg van nagyobbodva. A lép- és hasnyálmirigy szintén lehetnek bujakóros dagok székhelyei. A tüdőben részint mogyorónyi gummák, részint nagyobb kiterjedésű, lebenykeközt való sarjszövetszerű besztí- rődés alakjában jelentkezik a bujakór; élőben ez megfelelő légszomj által árúlja el magát. A csontokra vonatkozólag sajátszerű elváltozásokat írnak le (Wegner, Waldeyer, Köbner) ; ez elváltozás leggyakrabban az orsó- és singcsont alsó ízvégi részén, a bordákon észlelhető és az ízvégnek a középrésztől való leváláshoz vezethet. Köbner e csontbántalmat az öröklött bujakórra annyira jellein- zetesnek tartja, hogy — úgy véli — általa, ha egyéb jel hiányzik, a bántalom a szerzett bujakórtól megkülönböztethető. A szétvált csontok ismét összeforrhatnak.

Az öröklött bujakór minden körülmény közt súlyos betegség, melynek kórjóslata, mint az a fentebbiekből kitűnik, igen komoly: bár vannak esetek, melyekben czélszerű kezelés mellett, a gyermekek e bántalmat kiheverik és idővel a bujakór tüneteitől teljesen mentek lesznek.

Az öröklött bujakórról fölveszik, hogy néha az első gyermekéveken át lappangva áll fenn és csak később nyilvánúl (syphilis hereditaria tarda), midőn leginkább a száj- és orrűrben ad alkalmat gummaképződésre és ennek folytán átfúródásra, az orr beliorpadására. Ép oly gyakran észleltettek a csöves csontok csonthártya- és csontlobjai. — Még kétes, hogy amaz eltérés, melyet Hutchinson a felső metszfogakra nézve, mint az öröklött bujakórra nézve jellemzetest ír le, valóban ily értékű-e. Szerinte a felső állandó metszfogak kisebbek és keskeÜOO