Purjesz Zsigmond dr.: A belgyógyászat tankönyve 1. (Budapest, 1889)
Általános fertőző bántalmak. Bevezetés a fertőző bántalmak kór- és gyógytanába
Bujakor. 171 feltűnőbb kórtermekéihez kötve, hanem átmegy a betegek vérébe, nedvkeringésébe és valószínűleg ennek közvetítésével képes a szervezet legkülönbözőbb részeiben fajlagos (specificus) folyamatokat előidézni, melyek eme kórhatányt újra termelik, lionnét az tovább víve, ismét fertőzhet. Élettani váladékokba, mint nyálba, tejbe, vizeletbe, kivéve talán az ondót, át nem hatol. — Az adatok azonban a mellett látszanak szólni, hogy sem a vérben, sem az ondóban nem tartalmaz tátik e kórhatány állandóan ; így értelmezhető legalább az a kétféle eredmény, melyet bujakóros betegek vérének átoltásával nyertek és az a körülmény, hogy bujakóros atya egyszer fertőzött, máskor egészséges gyermek nemzésére képes. Ha azt látjuk, hogy pl. bujakóros dajka, az általa szoptatott gyermeket fertőzheti, úgy nem szabad felednünk, miszerint a dajka emlőjén létrejövő vérzések, vagy bujakóros termékek bő alkalmat nyújtanak a fertőzésre és nem kell azonnal a tejre, mint a fertőzés közvetítőjére gondolnunk. Bujakóros betegeknél esetleg föllépő kórtermék (geny, kóros váladék) szintén nem tartalmazza e betegség kórhatányát, hanem csupán az a termék, mely tényleg bujakóros eredetű. Ez a tény, valamint azon lehetőség ösmeretének hiánya, hogy sánker- és bujakóros fertőzés ugyanazon egyénen egyidejűleg eshetett meg, együtt azon körülménynyel, hogy bujakórban szenvedők és általa megviselt egyének bőrén könnyen fejlődnek bárminő geny beoltása után fekélyek : nagy mérvben akadályozták a venericus bántalmak kortanának kifejlődését, de különösen a dualisticus felfogás elterjedését. Fokozta még a bonyodalmakat az is, hogy ösmeretlen volt, miszerint a sánkernek és bujakórnak, még ha egyidejűleg jött is létre a fertőzés, külömböző tartamú lappangási ideje van és egyszerű sánkernek látszhatik valamely fekély ma, holott már alapján fejlődik a másik fertőzés eredménye, a bujakóros kezdeti keményedés. Nem kell itt, az előrebocsátottak után, külön vázolnunk azon számos tévedés lehetőségét, mely e viszonyok kellő méltatása nélkül az oltási kísérletek körül helyt foglalhatott; midőn majd az lett tapasztalva, hogy bujakóros váladék képes sajátszerű megbetegedést előidézni, tehát fertőzni, majd eredmény nélkül maradt az oltás; másrészt egyszer sánkerváladék beoltása csupán sánkert, máskor bujakórt eredményezett, míg olykor kétségtelenül bujakóros kórtermék beoltása is, a később említendő mentesség folytán, eredménytelen maradt. A kórhatánynak ösmerete nélkül pedig e kérdések megoldása kizárólag a betegészlelésre és az oltási kísérletekre van utalva. A kettőnek együttes, szorgalmas művelése eredményezte azt, hogy ma a bujakórt a sánkertol és a karikától eltérő betegségnek tartjuk és bár még ma is vannak e kérdésnek oly részletei, melyek tisztázva nincsenek és talán nem is lesznek mindaddig, míglen sikerülni fog e betegségek okozóit külön-külön kimutatni és tanúlmányozni: ez ösmereteknek, eltekintve önmagukban rejlő becsüktől, meg van az a megmérhetlen hasznok, hogy az emberiség minden rétegében annyira elterjedt venericus bántalmak gyógyítását, a kóroktani alappal, egyszersmind biztosabb alapra fektettek. Hogy ezt kellően méltányolhassuk, csupán arra kell gondolnunk, miszerint ezelőtt nehány évtizeddel még alig volt beteg, ki kalikóban vagy sánkerben szenvedett, hogy a legbehatóbb bujakórellenes gyógymódnak alá nem vettetett volna.
